Január, január, senki se vár

Éldegélünk. Jelenleg újra négyen otthon, mert múlt pénteken kiderült, hogy a suliban majdnem minden tanár covidos lett. Munka, tanulás a naggyal, foglalkozás a kicsivel, ház körüli dolgok, sorozat/wow/boardgame, repeat. A napok hihetetlen gyorsan telnek mostanában, de ezt annyira nem bánom, a január mindig csak a skippelésre volt jó. Mondjuk most ahhoz képest még szánkóztunk is, ami szuper. Bár aki felszór kaviccsal egy amúgy jól szánkózható erdei utat, annak jó nagyot kívánok.

Közben az alábbi élmények értek:

• The Crown negyedik szezon. Gillian Anderson egyszerűen zseniális Thatchernek, csak miatta megérni nézni.
• Elkészítettem a 2020-as fényképalbumot a családról, vannak benne maszkos képek.
• Varrom a farsangi jelmezeket. Egyelőre csak részleges sikerrel.
• Nemsokára elkezdünk kollégákkal egy nagyon menő workshopot tartani growth mindset, bystander effect és hasonló érdekességek témakörében, kis megszakításokkal két éve tervezzük, nagyon izgi. Sokat készülök/készültem rá.
• Beléptem egy önkéntes nyugdíjpénztárba. 
• Beszereztünk egy crosstrainert, mert már nagyon vészes a helyzet.
• Megterveztem álmaim előszobáját, amelyben mindig rend lesz (lol).

Meg ami még nem jut eszembe szokás szerint. Mindenesetre téli álmot nem alszom (bár lehet, kéne).

Busz, rendőrautó

Múltkor mikor mentem jógára, ott volt egy nyolcéves forma kisfiú. Hamar kiderült, hogy az oktató kisfia, aki gondolom éppen iskolaszünetben volt, és rettenetesen unatkozott. Amíg próbáltam fizetni, folyton az anyukáját nyaggatta, hogy beszélgessen vele, meg hadd húzza le ő a bankkártyát, meg ilyenek. Úgyhogy gondoltam, kicsit besegítek az oktatónak, és odaszóltam hozzá:
- Mit szólnál hozzá, ha rajzolnál valamit?
Jól meglepődött, hogy hozzá beszéltem, nyilván korábban levegőnek nézték. Mondta, hogy jó, kért egy papírt az anyukájától. Én meg tovább, hogy:
- Az én kisfiam még csak öt éves, de nagyon szeret házikót rajzolni.
- Én autókat rajzolok - közölte, de már láttam, hogy nyertem. Ez a minimális kis foglalkozás elég volt neki, hogy csillogó szemmel vesse magát a "munkába".
- És buszt is tudsz?
- Persze.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha rajzolnál nekem egy buszt? Én most bemegyek az órára, de aztán majd nemsokára kijövök.
Beleegyezett. Gondoltam, ha ez 10 percre leköti, akkor az anyukája annyit is nyert.
Aztán bementem órára, kijöttem, és ott várt mosolyogva, és átnyújtotta nekem ezt:

Aztán mondta, hogy rajzolt nekem még egyet,

és mindkettőt nekem csinálta, ajándékba. Adtam neki puszit érte, és megmondtam, hogy nagyon tetszik, főleg az alvó utas és a kutyus, és majd legközelebb is beszélgetünk. Ragyogott az arca tőle. Nekem meg nem került semmibe.

90 perc

Már egy csomó ideje meg akartam írni, hogy mostanában Magyar Tej-et veszünk, és eddig mosolygó fiatalok néztek vissza róla, akik eltűntek, és már azon is elég ijesztőnek és valószerűtlennek tűnt az az adat, hogy percenként jelentenek be egy eltűnést vagy valami ilyesmi. Az Ezer Lámpás Éjszakája teszi rá az infót.

Az új dobozon viszont ez van:

Amivel azt állítják, hogy Magyarországon a szülők _átlagosan_ 7 percet foglalkoznak a gyerekeikkel naponta. 

Ezt viszont nem tudom elhinni. Ránézek az egyébként elég hatásvadász képre, és picit megsértve is érzem magam, mert ezt az állítólagos statisztikát a napi másfél órámmal (90 perc, de mondjuk osszuk el kettővel a két gyerekre, úgy is 45 - bár tudjuk, hogy nem így működik) eléggé feljavítom, és kétlem, hogy egyedül lennék. Ilyen kérdések keringenek bennem, hogy:

- Ki mérte fel?

- Kik voltak az alanyok? Mennyi alanyból szűrték ezt le?

- Saját bevallás alapján ment a dolog? Vagy megfigyeltek családokat?

- Mindkét szülőről szó van itt, ha van ilyen? 

- Pontosan mit jelent "foglalkozni vele"? A vacsora közbeni beszélgetés számít?

stb.

Próbáltam utánakeresni ennek a felmérésnek, de még az alapítvány honlapján sincs link a felmérésre, amit mondjuk elvárnék. Máshol megtaláltam, hogy pszichológus beszél szintén nem bemutatott felmérésekről, de magát a felmérést sehol se látni - pedig engem ez érdekelne igazán.

A szándékot értem, és igen, foglalkozzunk többet a gyerekeinkkel, de nem tetszik ez az arcomba tolt 7 perc. Olyan csúsztatásnak érzem, amelyik elveszi a problémának a fókuszát.

Jobban fog menni?

Megkaptam az első ovis anyák napi versemet és énekemet. És egy kidíszített szívecskét.

A verset (Lukács Angéla: Csak egy van) nem ismertem, de megkönnyeztem (természetesen) - kétlem, hogy valaha száraz szemmel fogok végighallgatni valamit, amit a gyerekeim produkálnak. Vagy ez idővel jobban fog menni?

Ha menő anyuka lennék, akkor kitaláltam volna a csoport összes szívecskéje közül, melyik az enyém, de úgy tűnik, nem ismerem eléggé a fiamat. Vagy ez idővel jobban fog menni?

Közben én is csináltam papírbonbont az én anyukámnak, csak arról nem készítettem képet. Nem mintha olyan gyönyörű lett volna, de jó lenne jövőrére kitalálni, hogy egy felnőtt hogyan fejezheti ki a legjobban a háláját az édesanyjának.