Jó. De nem elég, nem elég jó.
Finom. De nem elég, nem elég durva.
Szülinapra készülés, videóvágás, zsúrjátékok olvasása, ajándékvevés. Versmondó versenyre mindkét gyereket felkészítés. Matekversenyre csak egy gyereket felkészítés. Bolhapiacra apró tárgyak készítés.
Hétvégére izgalmas programra meghívás, kíváncsinak levés, izgulás. Majd mesélés.
Hízás.
Persze elfelejtek mindig valamit. Hétfőn a gyerekek teáját, kedden már nemtom, szerdán hogy fogkefét és fogkrémet kellett bevinni, ma meg elmosni a shakeremet reggel, és még este is ott bűzölgött, tök gáz.
Sopron amúgy szép volt, mint mindig, és most a gyerekeknek is meg tudtuk mutatni - valamennyire. Sajnos némileg lelombozva értesültünk róla, hogy az összes múzeumot bezárták a fűtésszezonra, egyedül a Tűztornyot tudtuk megnézni, de kirándultunk egy jó nagyot a Károly-kilátóhoz, és az némileg kompenzált. Előre megnéztem, hogy milyen jó: pont oda vezet az ún. Boszorkány-meseösvény, amelyről mindenki ódákat zeng, és valószínűleg mikor építették, tényleg szuper lehetett, de most nem volt kitöltendő papír az elején, és a pecsétek majdnem mind le voltak törve, a feladatok már csak részben megcsinálhatóak. Mindegy, Pindúrtündér még így is élvezte, az is valami.
De amúgy én ezt nem értem. Ki az, aki letör egy gyerek-meseösvényen pecsétet? Ki? És miért? Van erre magyarázat, vagy ez csak az élet egyik nagy talánya? Lesújtó, kábé annyira, mint az erdőben eldobott szemét. Csak azt még el tudom képzelni, hogy valaki kiejti a zsebéből. De nem lehet véletlenül letörni egy pecsétet.
Megnéztük a fertődi Esterházy-kastélyt is, az gyönyörű volt. Hihetetlen szépen újítják fel, igényes még a park is. Persze mindig döbbenetes az ilyen mértékű fényűzést látni, de jól meg is szenvedte az épület a huszadik századot.
Ez a hét meg úgy eltelt, mintha még el se kezdődött volna. Legalább a Cyperpunk-sorozatot sikerült befejezni, nagyon feelinges volt, de azért jövőre nem fogok emlékezni rá. Kicsit nyomaszt ez a novemberi időjárás, úgyhogy állandóan karácsonyi ajándékokat akarok vásárolni, hogy siettessem az időt. Pedig addig még rengeteg dolog lesz (pl. szülinapozás), plusz teendők. De legalább jön a Dragonflight, nagyon szeretném, hogy jó legyen, és ne olyan, mint az előző kieg, mert az xar volt.
 |
| De legalább van habos kávé |
Szokás szerint le vagyok sújtva.
Talán most kicsit jobban, mint tavaly, mert tavaly tudtam, hogy vaj van a fülem mögött, és nekem ugyan tetszett, amit beküldtem, de azt is értettem, hogy másoknak miért nem, most viszont a lelkemet is beletettem ebbe, mindent beleadtam, semmit nem tartottam vissza, ez lett az eddigi legjobb. Sőt. Nem tudok ennél jobbat írni. Ez a max.
Lehet, hogy ha több időm lenne tanulni, akkor tudnék még rajta fejleszteni, de nincs. Úgyhogy most úgy érzem, el kell búcsúzzak a novella műfajtól, mert ha nem tudom immár tendenciózusan elég jól csinálni ahhoz, hogy kiadható legyen, akkor inkább nem csinálom. Középszerűségre kár az időt fecsérelnem.
Crap.
Melóban nagyon sok volt most a todo, és mondjuk kevesebb nem lett, csak elhaladtunk egy mérföldkő mellett. Alapvetően szeretem a pörgést, amikor még nem billen át oda, hogy már a minőség rovására megy. Általában büszke vagyok rá, hogy semmi todo-t nem felejtek el, sem munkában, sem magánéletben, aztán vannak azok a napok, amikor mégis. Mert sok. Na, azokat nem szeretem.
Azért vannak részleges sikerek is: találtunk jó néznivalót (For All Mankind), találtam jó karaktert LoL-ban (Leona), találtunk időt palántázni (pari, paprika, cukkini), illetve zajlik a mini felújításunk (amivel persze szintén további teendők vannak). Meg majálisoztunk is kicsit (Szentendrén, a Skanzenben, tök jó volt).
Már csak jó könyvet kéne találni, meg pályázatra írni, meg készülni a Toastmasters beszédemre, meg decoupage-olni egy érmetartót, meg ilyenek.
Aztán meg az asztalomon halmozódnak a gyerekrajzok, amiket már egy ideje nem volt időm kiválogatni, pedig szebbnél szebbek, ki akarom rakni őket a falra, de csak arra van energiám, hogy egy helyre gyűjtöm őket, és megdicsérem, milyen szép. Végül is csak annyit kéne tenni, hogy átválogatom, és a legszebbeket felragasztom a szekrényre.
A munka azóta se lett kevesebb, sőt ez a negyedév valószínűleg az eddigi legnehezebb lesz, mert azon kívül, hogy van a szokásos sokadolog, még jött egy másik csapat, akikre mi fogunk figyelni, ami izgi is, viszont meló meg felelősség is. Felelősség mondjuk nem kellett több, így is néha eddigeddigeddigvagyok, mert korábban mindent észben tudtam tartani, most meg előfordul, hogy kipottyan valami a listáról. Shame.
De a legjobban amúgy az bosszant, hogy néha eszünkbe jut valami a gyerekekkel, hogy hú, ezt kéne csinálni, de jó lenne, de már fél hét, kezdeni kell az esti ájtatosságokat, úgyhogy majd holnap - aztán persze másnap egyáltalán nem jut rá idő, és most már olyan sok ilyen kis apróság maradt el, hogy már fáj. Nekik talán nem annyira, mert mindig igyekszünk tartalmasan tölteni az időt, csak néha jönnek ilyenek, hogy "De mikor fogunk szappant készíteni, amit megbeszéltünk?" vagy "Arról volt szó, hogy gyöngyözünk", de nekem fáj, mert ezeket persze nem felejtem el, felírom arra a képzeletbeli listára jól, hogy aztán legyen miről szemezgetni, ha majd egyszer már nagyon unatkozunk, haha.
Idén gondoltam nem LEGO adventi naptárat veszek, mert abból már van három, és azokat is már kétszer újrahasználtuk. Legyen valami különleges, érdekes. A választásom egy bűvészdobozra esett, erre.
Azt gondoltam, hogy nem lesz full csillivilli minőségű, és majd kell egy kicsit segíteni a gyerekeknek, hogy megfejtsék, melyiket hogyan kell használni, de azért a várakozásaimat eléggé alulmúlta az eredmény.
A doboz kinyithatatlan perforációval kezdte a bosszantást, szegény csemetéim simán nem tudták kinyitni az ablakokat. Aztán kiderült, hogy némelyik ablakban nincs ajándék, erre mondtam, hogy biztos szállításkor leesett egy alsó ablakba, majd onnan kivesszük, semmi gond. Aztán megtaláltuk az első olyan ajándékot, amelyiknek nem volt egyáltalán leírása (azt mondjuk hagyjuk is, hogy amelyikben van leírás, az mennyire segíti a megértést a rossz angolsággal és béna ábrákkal).
Ez a valóság (felszakítottam az egészet, mert meguntam, hogy nem tudják kinyitni):
A játékoknak semmi köze nincs a feltett képekhez. És a méretük is sokkal kisebb - bevallom, arra számítottam, hogy azért kb. használható méretű lesz.
Értem én, hogy nehéz 24 kisméretű trükköt összevakarni, leírással mindennel együtt, de ahhoz képest nem volt annyira olcsó szerintem.
Azért vagyok szomorú, mert amúgy a gyerekek még ezzel a fossal is annyira nagy élvezettel játszanak, mindig mutatják a trükköket, csak ugye széttörnek a gagyiműanyag darabok, elszakadnak a bénán összetett láncszemek, stb. Mennyire jó lenne ez úgy, hogy tényleg azt kapom, amit kértem...
Nem véletlen, hogy szeptemberben még nem írtam semmit - pedig volt minden, ovikezdés, sulikezdés, könyveknek bekötése, szülői értekezletek, SZMK-s túlsokdolog nemerrevállalkoztam, harmadik oltásos kidőlés, kormányablakos-szívás, őszköszöntő party, könyvfesztivál, végre újra úszás, kompozás, minden... ezt a postot is hat napja írom.
Amúgy minden oké, eddig az egész kis családunk megúszta betegség nélkül, a suliban és oviban is sorra dőlnek ki a gyerekek, mi még tartjuk magunkat, meglátjuk.
Valami baj van ezzel a szerdával.
Az i-re a pont persze az, hogy pont most hívtak, hogy nem indul a Logiscool online kurzus szombaton, csak hétfőn.
Úgyhogy éber óráim szervezéssel telnek. Amúgy szeretek szervezni, de amikor öt munkanap van a héten, nem bírom felfogni, hogy lehet minden hétfőn és szerdán. Tudom, kussoljak, és ez még csak rosszabb lesz, amikor a kicsi is iskolás lesz. Still.
Lehet, hogy csak az a gond, hogy emiatt a hülye idő miatt vasárnap óta nem voltam kint a házból, csak az iskoláig és vissza.
Vagy az, hogy az iskola meg az ovi miatt most megint vírus-bizonytalanság van.
Vagy az, hogy nem fértem bele a saját tíz évvel ezelőtti farsangi jelmezembe.
Vagy az, hogy nem alszom ki magam hat és fél órákkal.
Vagy az, hogy jó lenne személyesen találkozni barátokkal, kollégákkal, és néha belémnyilall.
Fenesetuggya.
 |
| Illusztráció-terv by Hugi |
