Ömlesztve

Hétvégén Sopronban jártunk. Erről nyilván már hétfőn akartam írni, de ez a hét munka szempontból még rosszabb volt, mint a szabim előtt (ja, mert a múlt héten meg szabin voltam, nagyon kellett már, nem csináltam semmit, az egyetlen dolog, amit fel tudok mutatni, az az, hogy végre rend van az asztalomon). Csutkáig voltam meetingekkel, alig haladok a dolgaimmal. Eddig mindig, ha letettem aznapra a lantot, akkor elégedett voltam, hogy mennyi mindent elvégeztem, de mostanában csak a rossz érzés kerülget, listázom, mi minden nincs még kész, mit kell nem elfelejtenem.

Persze elfelejtek mindig valamit. Hétfőn a gyerekek teáját, kedden már nemtom, szerdán hogy fogkefét és fogkrémet kellett bevinni, ma meg elmosni a shakeremet reggel, és még este is ott bűzölgött, tök gáz. 

Sopron amúgy szép volt, mint mindig, és most a gyerekeknek is meg tudtuk mutatni - valamennyire. Sajnos némileg lelombozva értesültünk róla, hogy az összes múzeumot bezárták a fűtésszezonra, egyedül a Tűztornyot tudtuk megnézni, de kirándultunk egy jó nagyot a Károly-kilátóhoz, és az némileg kompenzált. Előre megnéztem, hogy milyen jó: pont oda vezet az ún. Boszorkány-meseösvény, amelyről mindenki ódákat zeng, és valószínűleg mikor építették, tényleg szuper lehetett, de most nem volt kitöltendő papír az elején, és a pecsétek majdnem mind le voltak törve, a feladatok már csak részben megcsinálhatóak. Mindegy, Pindúrtündér még így is élvezte, az is valami. 

De amúgy én ezt nem értem. Ki az, aki letör egy gyerek-meseösvényen pecsétet? Ki? És miért? Van erre magyarázat, vagy ez csak az élet egyik nagy talánya? Lesújtó, kábé annyira, mint az erdőben eldobott szemét. Csak azt még el tudom képzelni, hogy valaki kiejti a zsebéből. De nem lehet véletlenül letörni egy pecsétet.

Megnéztük a fertődi Esterházy-kastélyt is, az gyönyörű volt. Hihetetlen szépen újítják fel, igényes még a park is. Persze mindig döbbenetes az ilyen mértékű fényűzést látni, de jól meg is szenvedte az épület a huszadik századot. 

Ez a hét meg úgy eltelt, mintha még el se kezdődött volna. Legalább a Cyperpunk-sorozatot sikerült befejezni, nagyon feelinges volt, de azért jövőre nem fogok emlékezni rá. Kicsit nyomaszt ez a novemberi időjárás, úgyhogy állandóan karácsonyi ajándékokat akarok vásárolni, hogy siettessem az időt. Pedig addig még rengeteg dolog lesz (pl. szülinapozás), plusz teendők. De legalább jön a Dragonflight, nagyon szeretném, hogy jó legyen, és ne olyan, mint az előző kieg, mert az xar volt.

California Dreamin'

Naszóval megérkeztünk a nagy útból. Mindenki jól van, csak egy órát késett a gépünk hazafelé, és négyből ketten már a jetlagen is túl vagyunk, szóval teljes siker. Kaliforniába utaztunk sógornőméket meglátogatni és persze felfedezni a környéket, sosem voltam még Európán kívül és sosem utaztam transatlantic repülőn, és a gyerekek se, úgyhogy az elvárás összesen annyi volt, hogy mindenki megérkezzen oda épségben, illetve mindenki megérkezzen haza épségben, minden más csak bónusz. Ezt végül csak határesetesen teljesítettük, mert J sajnos összeszedett valamit a repülőn, és egy hétig fájt a torka, de aztán szerencsére meggyógyult. 

Az utazás számokban:

• repüléssel töltött nettó órák száma: kb. 24 h
• átlépett időzónák összesen: 18 (9 oda, 9 vissza)
• felszedett kilók száma: 3,1 kg
• autóval megtett kilométerek száma: kb. 2500 km
• óceánban fürdések száma: 4 (+1 lábáztatás)
• vásárolt plüssállatok száma: 1 db (nagyon nehéz volt, hogy csak ennyi legyen)
• esti sétálás közben meglátott vadnyulak száma: 68 (+1 db, amelyik napközben is előmerészkedett)

Amiket mindenképp meg akartunk nézni:

1. Sequoia National Park: csodálatos és lehengerlő volt, időtlen és méltóságteljes fákkal, mellettünk reggeliző állatokkal, mindenképp az út egyik fénypontja.
2. Channel Islands: ezek a szigetek sosem voltak a szárazföld részei, ezért egészen egyedi flórája és faunája alakult ki, ráadásul a norvég hegyeket is megszégyenítő falként kiemelkedő sziklák tetejéről döbbenetes kilátás nyílik az óceánra... ja, és van saját rókájuk, ami sehol máshol nem él. 
3. Disneyland Park: ráfogtuk a gyerekekre, hogy ugye ők most pont megfelelő korban vannak ehhez, de valójában mi akartuk megnézni az összes Star Wars-os ride-ot. Ez volt az utazásunk legdrágább állomása, de utólag se bánom, szuper volt. Kb. 1992 óta vártam, hogy elmehessek egy ilyenbe, jobb később, mint soha.
4. Universal Studios Hollywood: ezt csak mi felnőttek néztük meg, már csak a Harry Potter falu miatt megérte volna, de volt Jurassic World is, ami nekem régről kedvencem, és persze maga a studio tour, amikor végigvezettek a díszleteken, helyszíneken, zseniális élmény volt.

Ezenkívül sikerült sort keríteni ezekre is:

1. California Science Center: azért ezt írom előre, mert ide én akartam elmenni. Itt találtak végső helyet a Space Shuttle Endeavour-nek, és amikor belépsz a hangárba, azért egy kicsit elakad a szavad. Volt más apróbb érdekesség is, de ezért mentünk oda.
2. Aquarium of the Pacific: alapos és oktató szándékkal épült nonprofit látványosság, ahol az óceánnal kapcsolatos kutatásokat a látogatók elé tárják, nyilván van sok állat is, de igyekeznek felhívni a figyelmet az ember okozta károkra. Nagyon tanulságos volt amellett, hogy sok szép különleges tengeri állatot láttunk. Pro tipp: csak regisztrálva lehet bejutni, nekünk várni kellett.
3. La Brea Tar Pits: Hát ez egészen egyedi, ahogy a szurokba beleragadt jégkorszaki állatok teljes csontozatát meg lehet nézni. Ez tetszett az egyik legjobban a gyerekeknek szerintem.
4. USS Iowa: Az egyik utolsó hadihajó. Szinte teljes egészében be lehet járni, megismerkedni a legénység mindennapi életével, egyedi élmény. A méret mindenképp számít.
5. Griffith Observatory: Innen nagyon szép kilátás nyílt LA-re, és persze bent is érdekes és interaktív bemutatók voltak csillagászati jelenségekről, amelyeknek sajnos csak a felét tudtuk élvezni, mivel a gyerekek még nem tudnak angolul, és besokalltak. Nekem tetszett, de talán ezt ki lehetett volna hagyni.

És még belefért egy igazi amcsi "fair" (talán szintén kihagyható lett volna, csak mérhetetlen zabálás és ordenáré drága vidámparki ride-ok, de azért feelinges volt), illetve egy naplementenézés (az utazás másik fénypontja) is. 

Láttunk állatokat természetes élőhelyükön: vadnyulat, baglyot, fókát, csak a Channel Island-eken élő kisrókát és hollót, aztán a hegyek közt szarvast, legalább négy mókusfélét (chipmunkokat, squirreleket), és láttunk élőben egy fekete medvét is, tisztes távolból, de azért ennek csak utólag örülök. Tapiztunk tengeri sünt és tengeri csillagot, és a hajóút alatt láttunk delfineket egészen közelről.

Ettem a legeslegfinomabb burgert (guacamole jack burger), tri-tip szendvicset, ami csodálatosan finom volt, és sose hallottam róla, tacót, autentikus quesadillast, banana splitet, házi készítésű s'mores-t, zellerszárra kent mazsolás házi peanut buttert, avokádós banánpudingot, kringle-t, funnel cake-et, és persze igazzy amerikai fánkot, no meg rengeteg hot dogot, amelyek közül egy, csak egy emelkedett ki, éppen az Iowán található büfében. Plusz ettem thimbleberry-t, ami a legfinomabb gyümölcs a világon. 

Az az érdekes, hogy amellett, hogy nagyon jól éreztem magam, és rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, szinte végig olyan érzésem volt, mintha nem is külföldi nyaraláson lennék - hiszen ismerem a nyelvet, amin beszélnek, ismerem a helyet rengeteg filmből, képből, beszámolóból, a közeg egyáltalán nem volt idegen (persze volt pár furcsaság, amin túl kellett jutni, még úgy is, hogy előre tudtam a felét). A gyerekek is jól vették az akadályt, a végére kicsit megfáradtak abba, hogy senkinek a beszédét nem értik, de maga az ott levés és az újdonságok befogadása nagyon jól ment. Remélem, emlékezni is fognak rá, csakigen.

A Csendes-óceán kegyetlen, és mégis lenyűgöző, minden pillanatban emlékeztet rá, hogy ő nagyon jól ellenne nélkülünk emberek nélkül, és ha nem vigyázunk, simán odacsap egy sziklához. Persze lenyűgöző, és így augusztusban szerencsére 20 fok körül volt, úgyhogy egészen kevés kínszenvedéssel be tudtam menni. Azt mondjuk nem tudtam, hogy Kaliforniában annyira sok az olaj, és a tenger alatt is jön, hogy a tengerpartokon olajpacnikba lehet ülni, és utána lábról, fürdőgatyából az olajfoltot dörzsölni.

Nem égtünk le, nem veszett el senki, nem sérült meg senki súlyosan (pár lila foltot szereztek a gyerekek, meg egy-két mini sebet, a legviccesebb egy carpet burn volt Kistücsök homlokán), nem veszett el semmink, nem kaptunk napszúrást, meg ilyenek, de négy felnőtt volt két gyerekre, úgy könnyű. 

Összefoglalásként ennyit tudok mondani; a sok kis apróságtól, amelyek most kimaradtak, elnézést kérek. Felejthetetlen volt.

Izgi

Ez csak egy kép arról, hogy
nem mindig tudjuk, mi vár az úton

A teendők most már két csoportba oszlottak nálam: azok, amelyeket még az utazás előtt kell megtenni, és amelyek az utazás utánra maradnak. Kicsit több mint két hét múlva életem legnagyobb utazása vár rám, és a gondolatoknak most ez szab irányt.

Még az utazás előtt meg kell csinálnom egy új fordítási munkát. Kell rendelnem gyerek füldugót. Ki kell takarítsam a halak akváriumát. Be kell fejezzek minden dokumentációt melóban, mert utána már közel lesz a határidő. Össze kell pakolnom a papírhulladékot, mert a szelektív gyűjtésnél már nem leszünk itt. Szeretném, hogy addig befejezzük a Super Mario Galaxy-t, már csak 6 csillag kell hozzá. Szeretnék eljutni a regényemben az első rész végéig, bár erre már nem sok esély.

Valószínűleg nem fogjuk tudni addig kiolvasni a második Rumini-könyvet, és nem is fogjuk elvinni (ha valamit, akkor inkább A négyszögletű kerek erdőt, ami a kötelező olvasmány, arra fog elmenni a súly). Lassan ki kell gondolni, mi marad a hűtőben, és a legközelebbi vásárláskor odafigyelni, minek mi a lejárata, hogy ne rohadó hűtőre érjünk haza. A szófogadás-matricagyűjtőről a cuccok már valószínűleg csak augusztusban találnak gazdára. Az iskolába készülődés, bármennyire szeretném már előbbre hozni, valószínűleg nem lesz meg indulás előtt. Szeretnék elbiciklizni a tóhoz, meg bebiciklizni munkába, de ezek is mind az utazás utánra maradnak.

Na, ilyenek.

Kultúra, természet, pihenés

Még sosem voltam a Dél-Dunántúlon - mostanáig. A múlt hetet Orfűn töltöttük, egy kiválóan felszerelt apartmanban, és nagyon megtetszett a Mecsek hangulata, világa. Nem sík, de nem is vészjóslóan magasodó hegyek, hanem barátságos lankák, erdőn átsejlő napfény, kellemes szellő. 

Az első nap a helyi látványosságokat néztük meg, az Orfűi Malmokat, ami meglepő módon sokkal érdekesebb volt, mint vártam: az egyszerű körbesétálás helyett láthattunk konkrét papírmerítést, törhettünk búzát, és mindent meg lehetett fogdosni, az idegenvezetőnk pedig érthetően és még a gyerekek számára sem unalmasan mesélte el a malmok történetét és haszálatát.
Délután pedig felkirándultunk a sárga háromszög jelzésen a Balázs-hegyi kilátóhoz, amely egy nagyon kellemes kis séta volt, és odafent a kilátó tetején gyerekeim megjegyezték, hogy a Pécsi-tó olyan alakú, mint egy denevér.

Kedden ellátogattunk a Pécsi Állatkertbe, amely szintén nagyon tetszett: pont bejárható méretű park, amely az erdőből lett lecsípve, és ezért mindenhol árnyas, kellemes, nem tűzött a nap sem ránk, sem az állatokra. Jó kis válogatás volt állatokból, és fehér tigrist még nem is láttam élőben. A fókák is nagyon cukik voltak a kis műsorukkal (meg anélkül is), de az abszolút favorit a vörös panda volt.

Szerdán bementünk Pécs belvárosába, sétáltunk a gyönyörű épületek között és a Széchenyi téren, közben meglátogattuk a Csontváry-múzeumot, mert azért mégiscsak alap, és még egy nyolc és egy öt éves gyerek is képes felfogni a festmények grandiózusságát. Onnan kijőve gyorsan drukkoltunk a magyar vízilabdásoknak, és telefonról megnéztük egy padon a negyeddöntős magyar-horvát meccset, és örültünk nagyon a sikernek. Aztán átcsattogtunk a Zsolnay Kulturális Negyedbe, ahol kimaxoltuk az ennyi idős gyerekekkel élvezhető programokat egy kis planetáriummal, az érdekes jelenségek termével és a látványmanufaktúrával. Egyetlen bosszantó apróság volt csak, hogy a szuvenírbolt egy órával korábban zár, mint maguk a programok, így mikor mindennel végeztünk öt után valamivel, és lelkesen mentünk volna ajándékot vásárolni, szomorúan konstatáltuk, hogy már ötkor bezártak. Miért, rejtély.

Csütörtök volt az egyetlen esős nap, és gondoltam nagy ravaszul, hogy elmegyünk a közeli Abaligeti cseppkőbarlangba, oda úgyse akar majd senki menni, mert ki kíváncsi rajtunk kívül egy barlangba, de persze nyilván rengetegen voltak, nem is fértünk be eléggé, így az idegenvezető a barlang előtt elmesélte, mit fogunk látni, aztán csak végigrohantunk vagy ötvenen libasorban. Persze ez a szép képződményeken nem csorbított, és érdekes volt az utolsó terem is, ahová 81 lépcsőfok vezetett fel, de szerintem lehetne kicsit kevesebb látogatót fogadni egyszerre.
A denevérmúzeum, amely ugyanitt volt, szintén aranyos volt, persze jó lett volna pár élő denevért is látni, de nyilván értem, hogy ez nem annyira opció.

A pénteket a Mecsextrém Kalandparkban töltöttük, szintén sok más látogatóval együtt - az erdei bobra fél órás volt a sor, így összesen hármat mentünk, de a kalandtúrák nagyon tetszettek nekünk. Főleg, hogy mindannyiunknak volt megfelelő nehézségű kihívás. Én a magam részéről úgy értékeltem az itteni kezdő pályát, hogy ez volt az eddigi legmenőbb teljesítményem, voltam már pár kalandpályán, de ez szerintem egyáltalán nem kezdő. Mögöttem egy nő a harmadik fánál mondta azt, hogy valaki szedje le, mert ő aztán innen nem megy tovább.

A köztes időket a vízben töltöttük, megmártóztunk a Pécsi-tóban és az Orfűi-tóban (Kistó) is, az utóbbi homokos strandja lett a nyerő a továbbiakban, kiválóan kialakították kisgyerekes családok számára, és nem is volt nagyon zsúfolt.

Úgy éreztem, elég jól körbejártuk, amit akartunk, egy fájdalmam volt, hogy a Bikali Élménybirtok csak csütörtökön és szombaton van nyitva, csütörtökön nem volt jó idő, szombaton pedig már indulnunk kellett, úgyhogy az kimaradt. No, majd legközelebb (remélhetőleg).

Az estéket többnyire Gloomhavenben töltöttük, a délelőttöket Tokióban az olimpián, és megismerkedtünk az Ügyes postás c. társasjátékkal az apartman jóvoltából, amely azonnali és elsöprő sikert aratott a gyerekek körében.

Jó volt pihenni kicsit, now back to work.

Földvár felé

Balatonföldváron nyaraltunk. Mínuszról indult, mert hát ugye déli part, de még így is kiválóan éreztem magam, sőt, megszerettem a települést. Az apartmanunknál kívánni se lehetett volna jobbat, tiszta, tágas, két hálószobás, közel a strandhoz, a házak szépek és jól karbantartottak, a környék rendezett, a strand pedig kellemes, árnyékos, mindenért lehetett bankkártyával fizetni (kivéve a vízibicikliért, de még így is jó volt, hogy nem kellett egy vödör kápéval szaladgálni), a víz reggel még tiszta volt, és szerencsére a hétköznap miatt nem is voltak olyan sokan. 

Az elektromos autómmal mentünk, tudtuk, hogy nem elég oda-vissza (bár amúgy majdnem), és előre kinéztük a töltőt Szántódon, az apartmantól nyolcszáz méterre. Egyik reggel elkanyarodtam oda, bedugtam az autót, és visszasétáltam az apartmanba, majd délután elhoztuk. Nem nagy ügy, cserébe nem kellett most sem pöfögni. Nagy piros pont, hogy volt töltő, nem a nyolcvanas években éreztem magam, mint amikor két éve az északi partra mentünk nyaralni (mindenhol csak kp, és minden úgyanúgy nézett ki, mint harminc éve - mondjuk a műanyag evőeszközökön még itt se léptek túl), nyilván általánosítok, de ez most határozottan tetszett.

A déli part alacsony vizét persze nekem felnőttként nehéz megszokni, a gyerekeknek viszont nagyon tetszett, főleg az "ásás", amikor a lábukkal lukat faragtak a homokba, illetve az, hogy a bójához sétálni kellett egy csomót, és még ott is leért a lábuk. Ehhez az életkorhoz pont jó volt, aztán majd megyünk az északira, ha üzembiztosan tudnak úszni.

A strandoláson kívül egyetlen dolgot tettünk még: elsétáltunk a kikötőig, és megnéztük a sok szép vitorlást. Biztos volt egy csomó programlehetőség még a környéken, de most nem vágytunk ilyesmire.

Jóvót, és legközelebb nem kell gondolkodnom, hova megyek a déli parton.

Egy hét Zemplénben

Megérkeztünk a Zemplénből. Bocs, ha valakinek nem válaszoltam, amott sem internet, sem térerő nem volt a kis apartmanunk környékén. Középhután laktunk a Panoráma Apartmanok egyikében, Háromhuta középső kis részén, úgy választottuk, hogy kerestünk a Magyarország-térképen olyan települést, amely nagy zöld természetvédelmi terület közepén van. A Zemplén maga is eszméletlen gyönyörű, de ez a hely igazán varázslatos.

Az apartmanunk kétszobás, meglepően jól felszerelt és tágas volt, még olyanok is vártak bennünket, hogy olaj, normális fűszerek, tartalék konyharuha, olívaolaj, satöbbi, amit nem szoktunk meg más apartmanoknál. Állítólag wifi is lesz nemsokára, csak mi voltunk az első vendégek, és még nem készült minden el.

Az egy hét alatt igyekeztünk körbejárni a környék látványosságait, amennyire 7 és 4,5 éves gyerekkel körbe lehet. Várból hármat néztünk meg (Boldogkővára, Regéc, Füzér), mindhárom eltérő jellegű volt, mindhárom más miatt tetszett. A gyerekek a boldogkővárai kóbor lovagok előadását élvezték a legjobban, mi talán a füzéri várat, de Regéc is nagyon tetszett. Az pedig még jobban, hogy folyamatosan azt tapasztaltuk, nemcsak a váraknál, de ott a leginkább, hogy minden épül-szépül, felújítások sorát kerülgettük mindenhol: új utak, épületrészek, stb.

Jártunk Kőkapunál is a pálházi kisvasúttal, de a végállomásig mentünk, Rostallóig, és onnan a Páfrány tanösvényen mentünk vissza egy megállót, és nagyon nem bántuk meg. Egy csodaszép hegygerincen sétáltunk végig, az egyik legszebb élményem a nyaralásról.

A másik, jóval nagyobb sétánk nagyságrendileg 8 km lehetett, Középhutáról fel a Sólyom-bércre, és a Tolcsva-patak mentén vissza Újhutára. Az elején majdnem lepattantunk a szúnyogokról, pedig befújtuk magunkat duplán is, de szerencsére kiértünk egy kevésbé dzsumbujos részhez, ahol már elviselhető volt a helyzet. A Sólyom-bérc a másik kedvencem a nyaralásból, a környéket majdnem teljesen be lehetett látni, még Regéc várát is láttuk a távolban.

Egyedül a Zempléni Kalandpark okozott csalódást, ahova a gyerek-kalandtúra miatt mentünk, de az így főszezonban, július végén be volt zárva valamiért. Mondták, hogy augusztusra kinyitnak. Mondtuk, hogy az nem segít. Mondták, hogy de rajta van a honlapon, hogy zárva van, mi meg mondtuk, hogy nem volt internetünk. Na, de ha már ott voltunk, akkor boboztunk (a pálya nagyszerű, eszméletlen hosszú, nekem már egy kicsit túl izgalmas is volt... akkor kezdtem gyanakodni, amikor több mint négy percig tartott felmenni a tetejére). Illetve libegővel felmentünk a Magas-hegyi kilátóhoz, ami szintén elég jó élmény volt.

Viszont ahhoz képest, hogy igyekeztünk olyan helyet választani, amit tippünk szerint kevés ember választ nyári úticélnak, végül a bobozásra húsz perceket álltunk sorba egy körért, és a váraknál is voltak bőségesen, úgyhogy az nem annyira jött be, hogy majd nem fogunk találkozni az emberekkel itt a koronavírus idején. De azért igyekeztünk vigyázni, amennyire tőlünk tellett, például lemondtunk a sárospataki fürdőzésről is.

Az utolsó ott töltött napon a Megyer-hegyi tengerszemet néztük meg, ami gyönyörű, de így utólag kisgyerekkel nem ajánlanám. Egy régi malomkő-bányában megült a víz, és nem is bonyolult megközelíteni Sárospataktól, de nagyon meredekek a sziklák, és a korláton még én is átférek, ha akarok, úgyhogy néhány szívroham-közeli körbenézés után aztán nem jártuk körbe. Majd visszatérünk.

Hazafelé jövet ha már ott voltunk a közelben, még beugrottunk Aggtelekre, mert a gyerekek még nem látták a cseppkőbarlangot. Ott is sokan voltak, viszont bent maszkot kellett viselni, úgyhogy legalább csak a kezünkre kellett vigyázni közben. A cseppkövek ugyanolyan gyönyörűek, mint tizenpár éve, mikor utoljára láttam őket, a környék viszont jobban kiépített, több faház, szebb játszótér, satöbbi. 

Nagyon jól éreztük magunkat, jól elfáradtunk a sok kirándulásban, rengeteg látnivalóval lettünk gazdagabbak, és még azt mondom, viszonylag biztonságban voltunk közben. Szóval nyerés.

Bakonyi hétvége

Hétvégén a Bakonyban jártunk. Tíz éve voltam ott utoljára, bár akkor ősszel, de nagyon megtetszett Bakonybél, ez a kis gyöngyszem a hegyek között. Most attól pár kilométerre, Somhegyen szálltunk meg. A szállásunk eszméletlen hangulatos volt: úgy rendezték be a régi falusi kőházat, hogy meghagyták a jellegét, régi bútorokat tettek bele, meghagyták a gerendázatot, ugyanakkor teljeskörűen fel van újítva, a padlón fahatású csempe, stb.

A két nap alatt felfedeztük a környéket, elkirándultunk a kilátóhelyhez, ahonnan be lehet látni az egész környéket.

Aztán megnéztük a Pannon Csillagdát is, nekem tetszett, főleg, hogy bele lehetett nézni a nappali távcsőbe, és szűrőkön keresztül megfigyelni a Napot magát (láttam napkitörést is!). A gyerekeknek nem volt túl interaktív a program, ráadásul nem jól van szervezve, mert mi nyitásra mentünk, és egy órát vártunk a mozira, utána pedig még másfél órát kellett volna várnunk a másik, 3D-s mozira, azt már nem vártuk meg. De azért elég cool volt a Spirit/Opportunity replika.

Ellátogattunk Eplénybe is, a Kaland-hegyre, felmentünk a libegővel, lefelé pedig sétáltunk, nagyon kellemes, kisebb gyerekekkel is simán megtehető út, és még a tűző napsütésben is kellemes volt a fák között. A gyerekeknek persze nyilván az tetszett a legjobban, amikor leértünk, mert a libegő lábánál van ingyen légvár, trambulin, mászófal, és némi pénzért lehet "aranyat" mosni a homokban is.
Az utolsó napunkon a Cuha-patak völgyébe mentünk, ami némileg elhibázott lépésnek tűnt, mikor megérkeztünk, és olyan sokan voltak, hogy alig találtunk parkolóhelyet. A völgy első szakaszán rengetegen voltak, de szerencsére a többség csak a párszáz méterre lévő sütögetőhelyhez igyekezett, úgyhogy onnan vállalható volt a tömeg. A patak gyönyörű volt, mint mindig, és pont jött vonat a hídnál, ami nagyon izgalmas volt.

Kellett ez a kis elvonulás már, és mivel a szálláshelyünkön egyáltalán nem volt internet, lehetett sokat magunkba nézni, elgondolkodni, összegezni, feltöltekezni energiával. Ja meg társasozni.

Fagyi, csúszda, orgonák

Kilátás az apartmanból

Naszóval, nyaraltunk. Gyakorlatilag nem sikerülhetett volna jobban, szuper időnk volt. Ja, de, az mondjuk jó lett volna, ha nem fázom meg az elején, és nem rekedek be két napig. De azon kívül teljes szuperség.
Révfülöpön béreltünk egy apartmant, amely a strandbejáratra nézett gyakorlatilag, úgyhogy megerőltető száz métert kellett megtenni, csak átmenni a 71-esen és a síneken. Az apartman amúgy megrekedt valahol a 80-as évek végén (a néni például meglepődött, hogy nem előre akartunk fizetni, és amikor javasolta, hogy fizessünk, akkor meglepődött, hogy miért nincs nálunk kp, mire el kellett magyaráznom, hogy van pénzem, csak bankkártyán van, és ki kell vennem), de azért cuki volt, a hangulathoz legalábbis

Kilátás a Fülöp-hegyi kilátóból

illett. Mert Révfülöpön SEMMI szignifikáns dolog nem változott azóta, hogy ott laktam. Ugyanolyan a strand, a lángos, a hajóállomás, a Balaton-illat, a csúszda, minden. Ja, az egyetlen változás, hogy a strandon most már van egy kis kialakított rész a kisgyerekeknek, ahol homokos a part, és szép egyenletesen mélyül, hogy ne azonnal kelljen a mélyvízbe menni. Ami nekünk pont kapóra jött a két törpikével.
A falu látnivalóit felfedeztük hamar: a hajóállomás, a Gomba étterem (a környék legjobb étterme) - ahol is jegyzem meg, hogy kisgyerekeknek kérdés nélkül azonnal hoznak egy tolltartót színes ceruzákkal és egy foglalkoztató lapocskát, amíg várunk a kajára, milyen egyszerű szolgáltatás, és mennyivel

Kilátás a csónakból a tavasbarlangban

megkönnyíti az életünket - ahol ettem egy spenótos-tojásos-sonkás pizzát és egy kacsamell karamellizált gyöngyhagymával és pirított édesburgonyával-t, mindkettő zseniálisan finom volt. Aztán ellátogattunk a Fülöp-hegyi kilátóhoz is, kicsit benőtte a növényzet, de azért még így is eszméletlen impresszív volt a kilátás.
A környék látnivalói közül (majdnem minden délelőtt mentünk valahova) jártunk a nagyvázsonyi Kinizsi-várban, a tapolcai tavasbarlangban és a Szent György-hegyi bazaltorgonáknál, ez utóbbi kicsit kemény volt egy 6 és egy 3,5 évesnek, de nagyon ügyes hegymászók voltak, és majdnem zokszó nélkül mentek végig a négy km-es túrán. Szerintem megérte: a kilátópontról szintén pazar kilátás, az orgonák képződménye pedig lenyűgöző.

Kacsamell nyam-nyam

Lehetett volna további programot csinálni: éppen ott volt Monster Truck stunt-show, illetve ott volt a Tarkabarka Kompánia is, de ezeket kihagytuk.
A délutánokat pedig a strandon töltöttük, csúsztunk gyerekkorom csúszdáján, ettünk fagyit (a fagyiárus lány nem sajnálta a fagyit, egy gombóc általában másfél volt, és amikor egyszer az enyémről lepottyant a fele a kanálról, és így "csak" egy rendes gombóc lett volna, közölte, hogy "Hát ez elég vérszegény lett", és rápakolt még egy fél gombócot, úgyhogy utólag is köszi, <3), egyszer vízibicikliztünk is, a maradék időt pedig felváltva töltöttük a kisgyerek-részen és a "Nagy-Balatonban".

A bazaltorgonák

A strandon egy dolog zavart (illetve tulajdonképpen mindenhol): a szelektív gyűjtés teljes hiánya. A nénit még értem, hogy nem nyolcvan évesen kezd el majd szelektíven gyűjteni (bár akár igen is), de egy önkormányzat által működtetett intézmény miért nem sikerült eljusson idáig 2019-ben, az rejtély. Nekem fizikai fájdalmat okozott a sok műanyag villa, palack, stb.
A gyerekek imádták a kb óránként eldübörgő Szergejeket, megszámoltuk mindig a vagonokat, és még utolsó nap is lelkesen szaladtak az erkélyre, ha meghallották, hogy közeledik, csak hogy végignézhessék, ahogy elhúz az apartman előtt.
Jó volt, maradtam még volna, nodemajd jövőre, vagy nem.

Taksony

Nyaralás.
Tollasozás, sétálás, rajzolgatás, végre hozzájutás a varrnivalókhoz és pár megvarrása, focizás, nem aggódás az ennivalón, üldögélés csak azért, mert lehet, gyönyörködés a természetben, bolondozás, magvas beszélgetések, állatsimogatás, a Handmaid's Tale második szezon majdnem befejezése, kanasztázás és römizés, pihenés.
Némi morgás: az időjárás lehetett volna jobb is, és még jobb lett volna, ha teljes a femili.

Az Őrségben jártunk

Hétvégén az Őrségben voltunk. Az út elég hosszú, de szélmotorok tarkítják az M1 mentén, ami a mi csemetéinknek nem múló örömöt jelentett (becenevet is adtak nekik: "mocsi"), így gyorsan telt az a négy óra. És meg is érte, mert maga az Őrség gyönyörű, a hotel, ahol voltunk, kiváló, és a baráti társaság nagy részét ezer éve nem láttuk, és már egy óvodás csoportnyi gyerek viszonylag nehezen találkozik máshogy.
Azon kívül, hogy eszméletlen finom kajákat ettünk lángospizzától fél napon át kemencében sült csülökig, sertésszűztől házi füstölt sonkáig (a büféreggeliben!), például ellátogattunk a közeli Hársas-tóhoz is, békák kuruttyoltak, a gyerekek hadonásztak a náddal, elsétáltunk a gátig, sütött a nap, kicsi szellő fújt, és minden zen volt.

Elkirándultunk a két évvel ezelőtt megtalált vadászleshez is a közeli erdőbe, de már benőtte a növényzet, így a kilátás kevésbé volt lenyűgöző. De azért lőttem egy ilyen képet a környéken:

A torkom ugyan fájt egész hétvégén, és berekedtem, amivel leginkább a többi kisgyereket ijesztgettem, de azért pihentem is, és ma már minden OK.
Ja, és nyár lett!!!!11!!! Gyorsan ettünk nyárköszöntő fagyit is, mielőtt elromlik újra az idő. A nyári ruháimat még mindig nem bírtam kivenni a zsákból.

Ruccanás harmadik nap

Bocsánat, kicsit fáradt voltam tegnap, mire hazaértem, úgyhogy a postolás már nem fért bele.
Szóval ellátogattunk az "anyaországba", a faluba, ahol a cég tízezer alkalmazottja dolgozik. Találkoztunk ugyanazokkal a kollégákkal, részt vettünk egy rettenetesen uncsi meetingen, ebédeltünk az ingyen canteenban, megnéztük a csillivilli új épületet, ahol minden fal és ajtó fekete, cserébe a wc-ben papagájos a tapéta, felmentünk egy teraszra, ahonnan az egész környéket be lehetett látni, aztán gyorsan elsétáltam a közeli boltba szuveníreket venni, és már indultunk is a reptérre a Crossroad X-ünkkel, és beccszó elég időt hagytunk, csak kicsit kalandosabbra sikeredett, mint szerettük volna, mert dugó volt, aztán tankolni kellett, és a nyomi Crossroad-nak a bal oldalán van a szája, aztán meg túlmentünk a kettes terminálon, úgyhogy az egyesen adtuk le az autót (ez szerencsére stresszmentesen zajlott), aztán át kellett bumliznunk a kettes terminálra, mert mégis onnan ment a repülő, aztán elvették a szuvenírsajtomat a piszok őrök (a zabszeletemet, ami tök ugyanolyan állagú illetve pont annyi, ha nem több nedvesség van benne, azt meg meghagyták), aztán meg a 44 kapuból a 43-ig kellett elsétálnunk mintegy tíz perc alatt.
De azért hányattatott sorsunk ellenére még így is átéreztük, hogy mennyire jó nekünk, hogy nem kell visszavezetni tíz-tizenegy órát, hanem felpattanunk a repcsire, kicsit késünk, kicsit turbulálunk a magyar esőben (Németországban verőfényes napsütés volt két napig), aztán pedig már meg is érkeztünk.
Kis családom kijött a reptérre értem, és végre semmi gixer nem akadályozta meg, hogy megörüljünk egymásnak az ajtóban, úgyhogy sikerült majdnem filmbe illő nyálassággal előadni a találkozást.
Kicsit sajnáltam a tegnapi napot, hogy amennyi erővel a HQ-ba mentünk, mehettünk volna Heidelbergbe is kicsit turistáskodni, de végül is munkanap volt, úgyhogy dolgoztunk is valamit, plusz nem tudtam volna elkészíteni ezt a képet:

Ruccanás második nap

Ma volt a fejtágítás, okosodás szakmailag. Előre megfontolt szándékkal halálra etettek minket: érkezéskor perec-péksüti-wrap, kávészünetben brownie-gyümölcsök-muffinok, ebéd ugye alapból ingyen van, második kávészünetben refill, majdnem minden booth-nál apró csemegék, közben ingyen italok... Valószínűleg úgy éltem túl, hogy minden másodikra csábultam csak el, és igyekeztem legalább részben tartani a diétámat, úgyhogy maradt a gyümölcs és az innivalók. Egy répatorta-szeletre és egy áfonyás muffinra nem tudtam nemet mondani, illetve a brazil kollégáktól kaptam egy kis repi-mogyorós snacket, de mikor elérkeztünk a vacsorameghíváshoz a kollégákkal, akkor már éreztem, hogy csak valami nagyon gyerekméretű menüt tudok bevállalni, szerencsére nem néztek nagyon csúnyán.
De maga a konferansz is kiváló volt. Már maga az előadóterem olyan impresszív, mintha színházban lettünk volna. Rengeteg előadás, pár meghívott előadóval, a témák is érdekesek voltak - egyik sem olyan, amit holnaptól tudok használni a napi munkámban, de valahogy jól esett a megerősítés, hogy tényleg fontos, amit csinálok, és mások is vannak rajtam kívül, akik ezt a munkát végzik, és kb. ugyanazokkal a problémákkal küzdenek; jó megismerkedni az aktuális trendekkel, megpróbálni elképzelni, hogy ez a mi területünkön hogy működne... És volt szó például az interaktív videókról is, amelyek most kezdenek teret hódítani pl. Netflixen, és hogy vajon tudnánk-e használni a user assistance-ben... Ez volt a legszórakoztatóbb előadás. A leghasznosabb pedig a feladatorientált tartalomról szólt, mert valószínűleg nekünk is ez lenne a követendő irány.

A szünetben kipróbáltunk egy vicces kis csapkodós játékot: asztal, kb. 8x8-as fénymátrixszal, szemben álló felek, az egyik oldalon sárga, a másik oldalon kék fények villannak fel random a 8x4-ben, és adott idő alatt ki csap le többet. A rekordom 71 csapás volt, amit jónak ítélek meg teljesen laikusan.

Na jó, voltak a szünetekben info booth-ok is különböző témákban (ott kaptam a fenti mogyorós ajit), ezeknél is lehetett inspirálódni. Az egyik legkelendőbb téma mindig a UA visibility, azaz hogy a mi munkánk akkor jó, ha nem is veszik észre, és ugye akkor veszik észre, ha valami baj van, ha valamit rosszul csinálunk, mert akkor van bibi a képernyőn. Szerencsére úgy érzem, a mi teamünkben nincs ilyen gond, de azért érdekes volt olvasni tippeket-trükköket, hogyan tűnjünk ki, hogyan vetessük észre, hogy a mi munkánk is a termék szerves része.

Az estét egy a környéken neves borász éttermében töltöttük, ahol is sem bort nem ittam, sem nem bírtam komolyabb kaját magamba préselni, viszont a kedves német kollégákkal megbeszéltük, mi hogy van nálunk és náluk, milyen a munkába járás, milyen autóval, ki honnan származik, és ki volt már Budapesten. Szóval a szokásos kicsit fura, de azért kellemes társalgás amúgy kb. vadidegen emberekkel, akikkel csak skype-on szoktam értekezni, csak munkaügyben.

Achievement of the day: külföldön vezetés pipa.

Ja, és vicces, hogy beszélgettünk kolléganőmmel, hogy mikor jártam a környéken utoljára, és hetykén rávágtam, hogy hat éve, de bizony most kikerestem a blogomból a bejegyzéseket (0. nap, 1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap), és volt az nyolc is. Na jó, hét és fél.

Ruccanás első nap

Szóval az utolsó pillanatban a főnököm (<3) mégis úgy döntött, hogy menjünk repülővel, úgyhogy a hajnali indulás helyett kényelmesen, kora délután felröppentünk Ferihegyről, és már itt is voltunk ötre. Fél hatig álltunk sorba a bérautónkért, amit gondoltunk, hogy jó lesz a "compact" kategória nekünk, nem kell nagy batár. Úgyhogy kaptunk egy Opel Crossland X-et, carplay-jel, automata váltóval, és mindennel, mi szem-szájnak ingere, úgyhogy az autobahn is elhussant Frankfurttól Leimenig.
A piciny hotelünk recepcióján idősebb, csodálatos angolsággal beszélő, eszméletlen kedves bácsi fogadott minket, a wifihez külön kódot kellett kérni minden eszközre, a fürdőszoba kicsit retro a világosbarna színű szaniterekkel és a kerek mozaikokkal, de a szoba tágas, Penny Market két percre, olasz étterem négy percre, szóval mi kell még?

Az utazás varázslatos része az volt, amikor kiderült, hogy egy évek óta nem látott barát épp Frankfurtban lesz a héten. Aztán kiderült, hogy még csak most megy ő is. Aztán kiderült, hogy ő is repülővel. Aztán kiderült, hogy ő is Wizzairrel, pont azzal, amivel én. Mindenkinek van olyan ismerőse, akivel évekig nem találkozik, aztán ott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagyja? A régi történetek megelevenednek, már-már elfeledett, megmosolyogtató emlékek előjönnek, és vicces.

Holnap lesz a nagy szakmai nap, úgyhogy koránkelés, izgalom. Majd írok megint.

Konferansz

Az életem egy csapásra sokkal izgalmasabb lett. Amúgy is akartam már írni, hogy jövő hétfőn autóval hárman user assistance developer lányok kivezetünk St. Leon-Rotba egy UA Day nevű konferenciára, mert az jó lesz nekünk. És mivel ezer km, majdnem egy nap az odaút, aztán a vissza is, úgyhogy végül két napot leszünk.
Ami három szempontból mérföldkő az életemben:

1. Sosem vezettem még külföldön 
2. Sosem vezettem még három óránál többet egy huzamban
3. A gyerekeim sosem voltak még nélkülem több mint egy napot

Na, ezt a felállást sikerült tegnap megbolondítani azzal, hogy az egyikünk nem tud jönni vis maior miatt, úgyhogy ketten megyünk. Gondolkoztunk vonaton, egyében, meg hogy nem megyünk egyáltalán, de aztán végül bátrak vagyunk és menők, és meg tudom csinálni, úgyhogy jövő hétfőn vár a német autópálya és az út a végtelenbe (és vissza).

Stay tuned.

A Kutyinka-forrás legendája

A hétvégén a Tsitári forrás és Mária-kegyhelynél jártam, minimum tíz év után először ismét. Minden ott volt, amire emlékeztem, egy kicsit rendezettebben, bekerítettebben, látogatók számára kirakott táblákkal gazdagabban. A környék gyönyörű, még így a tavasz első kis álmos pislogásai közepette, sarasan és kopáran is.
Amire nem emlékeztem, az egy kedves kis szobor a pásztorfiúról, aki az itteni forrás segítségével nyerte vissza a szeme világát, maga Marton László készítette.
A főút zaját jól levédi egy kis domb, a közeli erdőből madárcsicsergés és finom erdőillat árad, néhány kedves mangalica és szürkemarha tekintget csak körbe mélán a közeli gazdaságból; minden nyugodt. Itt aztán nem rohan az idő, és valahogy több értéke is van egy-egy percnek.

Játékleves, libamell

Kilátás az egyik irányba a hotelből

Hétvégén az Őrség (és Magyarország) küszöbén jártunk egy gyönyörű erdő széli hotelben (Apát Hotel). A három és fél órás utat nagyon jól bírták a törpék, többnyire alvással töltötték az időt, a maradékot nézelődéssel, énekelgetéssel.
Kirándultunk egy nagyot a közeli erdőben, másztunk vadászlesre, ettünk eszméletlen finom vadételeket és kemencében sült libamellet. A gyerekek kipróbálták az ugrálóvár intézményét, játékkonyhában levest főztek, rettenetesen sokat rohangáltak és csúszdáztak, hol üldözni kellett őket egy pulcsival, hol le kellett rángatni róluk a meleg ruhát.
A legjobb azonban mégsem a szállás, a kaja vagy a játékok voltak, hanem a társaság.
Köszönjük szépen az élményt!

Sikló és sulyom

Szóval hétvégén Taksonyban voltunk. A hely igazi romantikus időutazás: poros utcák, titkos ösvények a nádban, stégek régi, kiselejtezett fotelekkel, vízben úszó sulyom, kedves faházak, nyaralás-illat, lassan hömpölygő idő (és Duna).
Ilyeneket csináltam, hogy: hátradőlve élveztem a semmittevést, hullócsillagokat néztem, játszottam a telefonomon kicsit, olvastam, üldögéltem a vízparton, fagyit ettem, meg ilyenek. Egészen sikerült felidézni, milyen volt, amikor régen nyaraltam, hehe.

Nagyjából középen a sikló a szájában a hallal

Sőt, olyat láttam, amit még soha: végignéztem, ahogy egy sikló megevett egy picike halat. Elég sok siklót láttam életemben (tipikusan a Balatonban), kedvelem is őket, régen komoly harci egyletet állítottunk fel nyáron, hogy a bunkó németek üvegcsapdáiból kimenekítsük a siklókat a strandon, meg olyan is volt, hogy úszógumival és Apuval beúsztunk a mélyvízbe, és találkoztunk egy siklóval, és megbarátkoztunk, és rámmászott, és én nem féltem egyáltalán. De ilyet még sose láttam.
Vasárnap pedig a Rukkel-tónál voltunk, ami szerintem a Budapesthez közeli strandok közül az egyik legjobb (a Lupa-strandon nem voltam még, de tervezem), és van benne ingyenes 2-6 éves minicsúszda, Kistücsök legnagyobb örömére. Persze maga a tó is szupertiszta, kellemes, kicsit kavicsos, nem iszapos, 23-24 fok volt. A fagyiárus nem volt nagyon kedves, mert nem adott plusz tölcsért, de ez nem rontotta különösképpen az élményt.

Adásszünet után

Ezt nem szedtük le

Nah, elnézést az adásszünetért, nyaraltam. Legalábbis amit ilyenkor lehet nyaralás címén elkövetni nyolc hónapos babával. Sok kirándulás, vargányaszedés az erdőben, szederbokorról szederbokorra járás, rengeteg tóban fürdés (Pindúrtündér is élvezte a végére, és ezt tudatta sok csapkodással és rugdosással) bónusz árnyékban barnulással, plusz rengeteg finom étel és süti evése.

Az egyiknek zöld

Kistücsök slágerjátéka (ideje 50%-át kitöltötte) az öt közlekedési lámpa volt, amit corn flakes-es dobozból csináltam neki (egy teljesen egyszerű kör egyik oldala piros, másik zöld, és lehet forgatni), de a két hét végére teljesen megismerkedett az analóg órával magyarul és angolul is, úgyhogy a maradék 50% jelentős hányadát az alábbi kérdések töltötték ki: Hány óra van? What's the time?
Tündérpocok is megmutatta, mit tud: ez alatt a két hét alatt megtanult tökéletesen mászni (az a klasszikus négykézlábas), teljesen képes birtokba venni akármekkora lakást és házat, illetve képes felülni is. Ez nagy előny, mert így végre betehettük a hintába és a kirándulós hátizsákba is.
Az én mérlegem plusz húsz elolvasott oldal, valószínűleg legalább plusz két kiló, asszem négy Teknőc fagyi (nyamm), valamint két mozi (Star Trek: Beyond és Suicide Squad - ez utóbbiról később).
Ami elmaradt: blogírás (hehe), házikó burok varrásának befejezése (saját bénaság miatt), fotók rendszerezése, novellaírás.

Cipőmatuzsálem

Drága jó kirándulócipőmet ezennel nyugállományba helyezem. Nyolc évet szolgált, ami szerintem igazán matuzsálemi kor egy olyan cipőnek, amely tényleg igénybe van véve. Ezt a telet még kibírta velem, de most már oldalt teljesen elszakadt és beázik. Szegény... nagyon szerettem.

Az ő története ott kezdődött, hogy 2008-ban elutaztunk Hallstattba, és én felkészületlen módon csak egy cipőt vittem (szerintem akkortájt kb. annyi kirándulócipőm is volt). Aztán kitaláltuk egyik nap, hogy sétálunk egy nagyot: Hallstatt falucskájából felmászunk az 1300 méterrel magasabban fekvő Wiesberghaushoz, majd még ugyanaznap vissza. Amit amúgy meg is tettünk (szerintem életem legnagyobb kirándulóteljesítménye), bár néha nagyon kellett akarni továbbmenni.
A gond ott kezdődött, hogy visszafelé az út felénél eleredt az eső, és sietni kellett, ami nemcsak a térdemnek nem tett jót, de a cipőmnek sem. A túra végére így nézett ki:

És ekkor nem volt mit tenni, vásárolnom kellett Ausztriában egy cipőt. Erre a többletkiadásra persze egyáltalán nem voltam felkészülve, főleg úgy, hogy én fejben mindig 10 ezer forintban húztam meg a cipővásárlási határt, de egy kis osztrák turistafaluban annak is örültem, hogy egyáltalán lehetett kapni cipőt, nemhogy olcsón... Úgyhogy hüledezve néztem végig a női cipőket, bakancsokat, a fejem megtelt az euró-forint átszámítással, és már ott tartottam, hogy ha tényleg ilyen sokba kerülnek a cipők, inkább zokniban töltöm a maradék napokat (ami nyilvánvalóan hülyeség, de akkor egy 30-40 ezer forintos kiadás egy sima cipőre brutálisnak számított nekem), amikor is megláttam, hogy a gyerekrészlegen még van 37-es méret.
Úgyhogy áttrappoltam a gyerekcipőkhöz, és ott is megtekintettem a választékot. Végül komoly hezitálás után felpróbáltam az egyik legolcsóbbat (csak 100 euró volt!), és tényleg jó volt a lábamra. Úgyhogy megvettem. Milyen mázli, hogy az osztrák gyerekeknek nagy a lába!
Egyszer sem bántam meg a vételt, sőt, elképesztően jó szolgálatot tett az évek során, mert azért kirándultam bőven (ha nem is az utóbbi időben). Szerintem sose volt hasonlóan drága cipőm. Hogy idén ősszel-télen mit veszek majd fel kirándulni, az már egy másik kérdés.

Kóspallag és Visegrád

A hétvégén Kóspallagon jártunk; az időt mintha megrendeltük volna, szikrázott a napsütés a hegyen, éjszaka ragyogtak a csillagok a várostól távoli sötétben. A sétálási kapacitásom meglepően szánalmas, kb. 2 km-t ha tudtam gyalogolni leülés nélkül, de azért felfedeztük a környéket: megnéztük a kisvasút sínpályáit, az őszi erdő színeiben gyönyörködtünk, és láttunk mókust épp elejtő héját is. A nagy fotógépet elvittem, a töltőt nem, úgyhogy csak telefonnal készültek képek, nem lettek túl jók.

Vasárnap pedig elkirándultunk Visegrádra, és megnéztük újra a várat. Mire felmásztam a tetejére, itt is le kellett ülnöm, de itt legalább részletekben voltak a meredek lépcsők. A kiállítások ugyanazok, mint három éve, de a kilátás továbbra is zseniális minden irányba, és mindig lehet valami új apróságot találni, amit eddig nem vett észre az ember. Ebédre pedig találtunk egy Gulyás Csárda nevű kedves, magyaros kis helyet, ahol az egész sétát magyaros szűzérmékkel koronáztam meg.

Jövő nyáron valószínűleg nem fogok még nyaralni, úgyhogy igyekeztem jóelőre feltöltődni még a sok izgalom előtt.