42

Nézd mi lett belőle

Egyről eljutott kettőre

GYérült a haja, homlokán

Vonalak futnak szaporán

Eljutott a fő kérdéshez

Nem túl nagy eredmény ez

Kijött a válasz,

Ez lesz a támasz,

Tovább kell menni, a hegy

Tetejére, mert odafent

Őrzik a titkot.

Költészet napja

Mert a jó dalszövegek azok amúgy a modern versek, funkciójukat és ritmikusságukat tekintve, tehát a költészet napján dalszöveget is ér megosztani.

Sziámi: Bocs

Bocs, hogy az egyszerű, szürke,
Szabályos szabású nadrágomnak dupla az éle
De kérdezd már te is azt az egyszerű vasalónőt
Hogy ő most tényleg él-e?

Tudod, megkérném én is néha azt az asszonyt
Ha nem volna ott az a gyerek
Hogy engedje már meg, hogy egyszerű narkós
Vagy alkoholista legyek

Csak van törvény, és az mérvadó:
Hogy él-él-él-él-él a gonosz és él a jó

Bocs, én már majdnem mindent kipróbáltam
S amit csak majdnem, azt majd nem kéne neked se
Az téged is teljesen kipróbálna
Az már több, mint egy tripla kelepce

Bocs, hogy te életképes vagy,
De az élet képes, és rácáfol erre
Kapásból nem fáj a fejed és nem szól a szád
De akkor mér' van szükség szájra meg fejre?

Mert van törvény, és az mérvadó
Hogy él-él-él-él-él a gonosz és él a jó!

Nagyjából mindenből elég egy halálos adag
És azt meg is hozza a Télapó
A kívánságodat majd meghallja valaki
Aki néha gonosz, és még jó, ha néha jó

Bocs, de az eszméidből eszmélj már föl
Mert nincs már olyan eszme, ami még ne járt volna le
Csak egy csoda segíthet, de csoda lenne az is
Ha még sikerülne megtörténnie

Mondjuk, ha egyszer csak eltűnne az egyszerű, szürke
Nadrágomból az egyik él
Az bizonyíték volna, hogy termel a gonosz
De közben azért a jó is él

Mert van törvény, és az mérvadó:
Hogy él a gonosz és él a jó
Van törvény, és az mérvadó:
Hogy él-él-él-él-él a gonosz és él a jó

40

Nem elég, hogy megettem
Egy fél üveg lekvárt
Gyakran kijárt
Vaj s kenyér is
Ez igen speciális
Na, hol a másik fél dzsem?

Mirell

Amúgy írtam egy balladát a húgom kérésére.

Ez volt a definíció:

Népdal hangulatú ballada. Egy szerelmes párról szól, akik életeken át együtt vannak, halál után megkeresik egymást, és mindig összejönnek és meghalnak. De idövel a nö elkezd megörünli és azt hiszi, hogy az egész életét csak álmodja, és nem igaz amit lát, csak álom. A férfi csitítja, hogy minden rendben lesz, de végül a lány annyira megbolondul, hogy már csak dfekszik és nyáladzik

A férfi egy kellemes kis eldugott faházban örök álomba altatja egy teával. Aztán persze kiderül, hogy a lány soseü volt, csak ő álmodja az egészet, és belebolondul.

Ez lett:

Borzas hajjal hever némán

Mirell gyűrött vászonpárnán

Tekintete üres, kopott,

Csillogása rég elfogyott.

Háromlábú székén ülve

Zakariás szól mellette:

„Jer, galambom, hadd ölellek,

Míg eltelnek mind a percek.

Minket halál el nem választ,

Odaát is megtalállak.

Száz életet már leéltünk,

Egymást újra megszerettük.

Ne törődj a folytatással,

Most szeress és ölelj által.”

Mirell könnyes szemmel nyögve

Nyáladzik a lepedőre.

Nem ölel már, nem is mozog

Csak a szíve, csak az zokog.

„Volt idő, hogy boldog voltam,

Öleltem és csókot dobtam,

Megszülettem, éltem, haltam,

Hamvas réten átfutottam.

Álom volt csak, álom minden,

Nagyon fájt így felébrednem,

Kihunyt minden hamis lámpás:

Álmodtalak, Zakariás.”

Forró tea az ágy mellett,

Nadragulya, bürökfőzet.

Borzas hajjal hever némán

Mirell gyűrött vászonpárnán

Zakariás nézi, nézi,

Arcát lassan kézbe veszi,

Ősz fürtjeit elsimítja,

Könnyes szemét megcsókolja.

Tudja ő is, űr a végzet:

Nem lesz már több közös élet.

Azt kívánja, bárcsak lenne

Téboly nélkül, szerelemmel

Egy utolsó, drága percük,

Összefonva mindkét kezük.

Forró teát fölemeli,

Mirell szájába betölti,

Nem néz tovább a párnára,

Haláltusáját ne lássa.

Arcát kézbe betemetve

Várja, végre legyen vége.

„Volt idő, hogy boldog voltam,

Öleltem és csókot dobtam,

Megszülettem, éltem, haltam,

Hamvas réten átfutottam.”

Zakariás nagy sokára

Ránéz ismét a párnára

Döbbent arcán értetlenség,

Ez nem lehet, képtelenség.

Álmodta tán az egészet?

Mirell ágya üres díszlet.

„Álom volt csak, álom minden,

Nagyon fáj így felébrednem,

Kihunyt minden remény bennem

Álmodtalak, én Mirellem.”

Borzas hajjal hever némán

Zakariás vászonpárnán

Tekintete üres, kopott,

Szíve lassan jéggé fagyott.

39

Házat építtettem
Aludni feledtem
Ráncokat gyűrtem
Manókat neveltem
Igazat mondtam
Néhányszor írtam
Cégemben pörögtem
Köhögtem, köhögtem
Intéztem ügyeket
Lekentem sebeket
Ettem, csak keveset
Nem mérföldkő ez, lehet
Csak egy új fejezet

A magyar költészet napjára

Kolozsvári Zsófia: Van még költői feladat

Nem tudhatom, hány gondolatod halt meg veled, Miklós.
Hány tucat ecloga, mennyi elégia! Gyűlölnének
Érte az ostoba mostani kölykök. Azt teszik így is.
Értenek bármit hányatott, túl rövid életedből? Nem.
Csak rázzák fejüket, ha a Tétova óda a téma.
Háború, nélkülözés, nincs semmi fogalmuk ezekről.
Jobb ma vajon? Nincs félelem mételye emberi szívben?
Már eltűnt-e a csalfa idő, és kell-e nyomába
Képzelet szárnyán újra eredni? Kell-e a jólét
Hétköznapjain Terror Házát látogatnunk, vagy
Hűtlenül elfeledhetjük múltunk árnyait? Éljünk
Boldog, néma, tudatlan tölgyként, levelet hajtva,
Büszke mosollyal hordva a holnapi irtás keresztjét?
Tudja-e mindegyik új fiatal, hogy nagypapa hol volt,
S hogy bántak vele fogságának rettenetében?
S akkor is híres lennél, Miklós, hogyha a végzet
Nem vet a gyilkosaidnak? Szép, szomorú soraid vajh
Akkor is intő példát állítanának-e lángtól
Már nem ölelt kis országunk fiataljainak? Vagy
Inkább Fannid hűs tenyerét a tiédbe temetve
Névtelenül, őszen, unokákkal tölteni vágynád
Hátralevő szép napjaidat? Kétlem. Hiszen hős vagy.
Általad tudjuk, mit soha többé nem szabad hagyni
Zsarnoki géniuszoknak. Kell, hogy sorsodat fáradt
Iskolatársak félve a dolgozatoktól értsék.
S itt az idő, hogy újraszüless, most más a világ már.
Tetszene, bár még jócskán lenne mit újradalolnod.
Költeni verset a hitről, szívről és becsületről.
Mert feledésbe merültek ezek már. Hidd el, lehet még
Hexameterben írni a négerről, aki végül
Visszajutott falujához, s eltakarítja a szennyet.

(2009)

Ars Poetica

Nemrég eszembe jutott egy régi-régi vers, amit gondolom még gimiben írtam (mivel 90%-ban akkor írtam verseket), az volt a címe, hogy Ars Poetica, és így szólt:

A csillag lehull,
S a helyén sötét.
De boldog lett tőle,
Ki látta, hogy ég.

És arra gondoltam így nagyságrendileg húsz évvel később, hogy milyen kis bugyuta ez a vers így, mennyivel jobban tudnám most megírni. Például:

A csillag lehull
S fénye kiég
de boldog lett tőle
Az éjsötét ég

Vagy még inkább, haikuval:

A csillag kiég
Fényének káprázata
Szemedben táncol

Vagy esetleg:

Addig vagy érdekes,
míg fényed ideér;
ha kiégtél, csillag,
hiába legvakítóbb
végső előadásod,
hamar beburkol
közönnyel az ég.

Porcica utca

Egy másik véletlen folytán a kezembe került Nyikos János: Porcica utca című verseskötete. A könyv magánkiadás, az alcíme szerint „Afféle gyermekverses album”. És ez részben igaz is.

A hátsó borítón egy Csukás István-idézet szerepel, ami nem semmi ajánlás. És a kötet igazából meg is érdemli. Valóban érett a kötet, és mesterségbeli tudásban sincs hiány. A versek többsége gördülékeny, verstani szempontból kiemelkedő, nincsenek olcsó rímek, szellemesek a témák, szerethetőek a ritmusok.

Az egyetlen dolog, ami egy kicsit elgondolkodtatott, a célközönség. A könyv nem árul zsákbamacskát, a hátlapszöveg elárulja, hogy a versek „mindenkinek szólnak”. Ami egyrészt persze jó, mert akkor anyuka vagy apuka is élvezi, amikor felolvassa a gyerekeknek. Másrészről viszont nem jó, mert ha a gyerek pont egy olyan verset kér – mondjuk a gyönyörű illusztrációk egyike alapján – ami nem neki való, például nem érti, vagy esetleg akár nyomasztó, ellentétben a többi verssel, akkor nem érti, hogy ez hogy kerül oda. Persze minden verseskönyvben vannak a gyerekeknek kedvenc versei, és a többit amúgy sem olvassák el, de az segítene, ha mindegyik egyféle célközönségnek szólna.

Mondok példát is. Az én óvodás korú gyerekeimnek nagyon tetszik az Obligát pékes, a Csóri, a hörcsög, kedvencük az Unka Pál. Viszont túl hosszú nekik Az elbizakodott csiga, nyomasztó A pók szerelme, és egyenesen ijesztő a Hétköznapi horror.

Ettől még a kötet teljesen jó, örülök, hogy a kezembe került, csak nem vagyok benne biztos, hogy oda tud kerülni a polcra a Weöres Sándor-kötetek és Lackfi János versei mellé. Talán egy-két év múlva.

Személyes kedvencem (a „bánja kánya Pali bá’t”-on kívül) egyébként a Bóbita-folytatás. Méltó, kedves, kicsit vicces is, gördül, lüktet, szuper. Úgyhogy ezt be is idézem ide.

Szóval szunnyad az ág sürüjében, aztán…

Bóbita, Bóbita fázik,

fel libabőrösen ébred –

két csiga ment tüzelőért,

vissza tavaszra sem érnek.

Bóbita, Bóbita táncol.

Géza malac les ijedten:

röpteti tán…? – De csupán csak,

hogy kicsit átmelegedjen.

Bóbita, Bóbita tüsszög.

Mind, aki hallja, jön, áthoz

ezt meg amazt – tuti mézet,

C-vitamint a teához.

Bóbita, Bóbita hajlik

törpe-király igazára:

nedves a vár, az a köd-fal –

s költözik át csigaházba.

Hangya

Hangya lettem, egy a sok közül

Arra megyek, mint mindenki más

Rohanva élek, gyűjtögetek

Munícióm a pénz és tudás

Indulok reggel, érkezem este

Nem fogynak el a feladatok

Célom a régi, de egyre messzebb

Nyáron is télre kuporgatok

Okos vagyok, szorgos és bátor

Látod, én mindenre felkészülök

Csak néha lennék mégis tücsök

Padokban kísértő tudás

A bejegyzést tegnap akartam megírni :D

Egy ideje azzal (is) szórakoztatom magam esküvőkön, hogy verset írok az ifjú pár vendégkönyvébe (ha van). Ennek szellemében szombaton két pezsgő, egy aperol és egy pálinka után éppen bámultam a papíromat, amelyen ugyan állt egy verskezdemény, de minden sor legalább háromszor áthúzva, hogy már nem is nagyon lehetett követni, mire egy kedves (nem irodalmár) barát egyszer csak megkérdezte: mi is az, amikor a sorok kezdőbetűi valami szót kiadnak?
Egy kissé elnyílott szájjal koncentráltam, hogy valahonnan mégis sikerüljön előhalászni ezt az egyetemi padokban kísértő, és agyam egy sajnos nem annyira használt bugyrába száműzött tudást, mert hát azért mégis szakmai kérdés... de semmi.
- Anagramma? - kérdez tovább. Sanda sejtésem, hogy téved, de még szóhoz se jutok, mire másik asztaltárs:
- Nem, alliteráció!
- Na, az biztos nem, mert... - magyarázok. De közben lázasan gondolkodom, agyam red alertet küld a májamnak, hogy sürgős a felépülés, úgyhogy dolgozzon rendesebben. Eszembe jut, mi az anagramma, szuper, akkor most már kizártuk a felmerült javaslatokat.
Aztán egyszer csak, mint valami általános iskolás osztálytárs, előbukkan valami a ködből, gyanakszom, hogy tényleg ismerem-e ezt az arcot, ő megismer-e engem, nem csinálok-e hülyét magamból, ha üdvözlöm, végül bekockáztatom:
- Akrosztichon!
Most ők néznek úgy, mint egy ufóra. Elbizonytalanodom, de azért méltósággal előveszem a telefonom, és megnézem a wiki cikket. És megnyugszom. Még előhalászhatóak az egyetemi tanulmányaim, amikor létkérdés.

Jobban fog menni?

Megkaptam az első ovis anyák napi versemet és énekemet. És egy kidíszített szívecskét.

A verset (Lukács Angéla: Csak egy van) nem ismertem, de megkönnyeztem (természetesen) - kétlem, hogy valaha száraz szemmel fogok végighallgatni valamit, amit a gyerekeim produkálnak. Vagy ez idővel jobban fog menni?

Ha menő anyuka lennék, akkor kitaláltam volna a csoport összes szívecskéje közül, melyik az enyém, de úgy tűnik, nem ismerem eléggé a fiamat. Vagy ez idővel jobban fog menni?

Közben én is csináltam papírbonbont az én anyukámnak, csak arról nem készítettem képet. Nem mintha olyan gyönyörű lett volna, de jó lenne jövőrére kitalálni, hogy egy felnőtt hogyan fejezheti ki a legjobban a háláját az édesanyjának.

Októberi szél

Iszonyú sokáig kerestem valamiféle eredményhirdetést a neten, de nem tudom, miért, csak most találtam meg, pedig novemberben eldőlt az Avanti Ragazzi pályázat. Itt lehet megtekinteni a nyertes dalszövegeket. Mivel nem kerültem be (utólag rájöttem, hogy nem egészen azt írtam, amit vártak), álljon itt az én dalszövegem az olasz indulóra:

Októberi szél

1.

A fecskék nem bírják a hűvöst

Elmennek, ha közelít a tél

A cinke kitart, bátran énekel,

Ha fúj az októberi szél

2.

Ki elmegy, ha küzdelem az élet

Mert könnyebb az út, ahova ér

Nem érti, milyen szép a napsütés

Ha fúj az októberi szél

3.

Ha elveszik tőlünk a békét

Kioltják az otthon tüzét

Menj, ha akarsz, én itt maradok

Ha jő is az októberi szél

4.

Ha kell, megvetem a lábam

Ha kell, indulok, vár a tér

A lelkünkből szóljon az énekünk,

Vigye azt az októberi szél

5.

Szabadságért bátran kiállok

Talán érkezik segítség

A fegyver ropog, és a véremet

Dermeszti az októberi szél

6.

A tél vasfogától a cinkék

Szárnyát szegi hajnali dér

A tankok csövétől holt társakat

Takar be az októberi szél

7.

Bús ősz után, elhagyottan

Tombolt a jéghideg tél

De sok-sok idő után új tavasz kelt

Elállt az októberi szél

8.

A fecskék elmentek már régen

De a cinkék szíve még remél

Várják, hátha együtt lehetünk

Ha jön még az októberi szél

9.

Nem felejtjük el a múltat

Mert szép hazánk volt a tét

Magyar arcokon könnyet szárít

Azóta az októberi szél

Pályáztam

Október 23-ához idén úgy járultam hozzá, hogy én is pályáztam a Petőfi Rádió Írj indulót 56 emlékére pályázatára (az Avanti Ragazzi-nak kellett új szöveget írni). Azért nem teszem itt közzé a szöveget, mert még nem volt eredményhirdetés, bár valószínűleg nem nyertem, mert utólag jöttem rá, hogy kicsit líraira sikerült a szöveg, nem épp indulós... Viszont megírni maga is egy élmény volt, mert kíváncsi voltam, tudok-e már kreatívkodni.

Mit akartam

Hiszed vagy sem
Arra emlékszem
Régen, még gyerekként
Mit akartam:
Inni a könyveket
Nézni susogó fákat
Ciripelni viharban
Hűséggel szeretni
Adni magamból
Táncolni halkan

Tiszta vízben

Hídon állsz a folyó felett
Alant suhan az életed
Rohan a víz, fentről nézed
Minden évben lépdelsz egyet
Innen messze még a túlpart
Nem tudni, a híd merre tart
Cifra fodros tiszta vízben
Némán néz a tükörképed
Éber arcán mosolyfoltok
Gyermek, felnőtt, anya, boldog

Tó vize

Én eddig abban a tudatban voltam, hogy nem tudok fejből egy verset sem. Anno általános iskolában jártam szavalóversenyekre, de valahogy egyik verset sem szerettem igazán, amiket el kellett mondani, és gyorsan elfelejtettem őket, mikor már nem gyakoroltam. Arra is emlékszem, hogy édesanyámmal mennyit gyakoroltuk a Wales-i bárdokat, és közben mennyit nevettünk a Sir-sír rímen. Aztán középiskolában meg már simán nem is kellett memoritereket tanulni, vagy ha igen, akkor nem igazán volt belőle számonkérés, és zárójelbe tettük.

Ez akkor jelentett gondot, mikor a középsulis színjátszókörbe való bekerüléshez fel kellett állni egy megfordított vödörre, és elszavalni egy verset. Azt hiszem, a Teve fohászát mondtam el, mint ahogy később aztán a szinkronszínész-tanfolyam felvételijén is, de annak meg mindig belezavarodom a végébe, úgyhogy csoda, hogy mindkét helyre felvettek (amúgy sem a legjobb választás ilyen célra).
Nade most, hogy elkezdtük olvasni Weöres Sándor: Bóbita c. könyvét a babóval, rájöttem, hogy mégis tudok verseket, csak agyam egy olyan mély bugyrában lapultak, hogy eddig nem jöttek elő. Furcsa, éteri élmény volt, ahogy a Tó vize, tó  vize csupa nádszál sor felolvasása után a többit fejből mondtam, és csak utólag jöttem rá, hogy Picúr közben becsukta a könyvet, mert nagyon tetszik neki a hátulján a nap...

Meg tudnám enni

A magyar kultúra napját egy verssel ünneplem.

Meg tudnám enni.
De ha megenném, nem lenne.
Ha nem lenne, nem tudnám,
Mit kéne tenni.

Epigramma a köldökömhöz

Egy hete látom a hősies küzdést, sajnos hiába...
Elfogyott végleg, és nincs már hova nőni tovább.

Az élet kétjegyű függvénytáblázata

Arról már írtam korábban, hogy Ottlik Géza a kedvenc magyar íróm. Mivel ma száz éve, hogy született, szeretném a magam esetlen módján leróni tiszteletemet.

Osztunk és szorzunk
Türelmetlenül
Tíz a negyediken
Lelkünkkel, pedig meg-
Irtad nekünk az élet
Kétjegyű függvénytáblázatát

Amúgy a könyvesblogon remek, mély, kedves cikkeket találni itt és itt.

Ars Poetica csuklóméretben

Kaptam egy karkötőt. Ez most az új kedvencem. A következő feliratok szerepelnek rajta:

Dream big.
Love much.
Inspire all.
Laugh often.
Hope.

Ez akár afféle ars poetica is lehetne... Sőt. Asszem, itt az ideje lassan lecserélni a régit - az előzőt mégiscsak 1996 körül írtam. Mondjuk nem estem messze a fámtól, mert az így szólt:

"A csillag lehull,
és fénye kiég.
De boldog lett tőle,
ki látta, hogy ég."

Tudom-tudom. Mentségemre legyen szólva, tényleg régen íródott.