Évbúcsúztató, évkezdő

2022 elég lesújtó volt globális szinten, ami 2020 után elég nagy teljesítmény. Nyilván nem kell ecsetelni a háborút, amely mindent befolyásolt, és nagyon sok mindent megváltoztatott. Még nincs vége, meglátjuk, mit hoz majd ez az új év.

Mi a családban igyekeztünk a jó dolgokra koncentrálni, azokat kidomborítani, emlékezni rájuk, és azért történt egy pár mérföldkő idén. Jártunk Kaliforniában, iskolás lett a kisebbik gyerekünk is, felújítottuk a telek hátsó végében a kis helyiséget. Sokkal kevesebbet foglalkoztunk a kerttel. A munkámban nem változott semmi, bár megvolt az első nagy szállításunk, aminek mindenki nagyon örült, de egy kicsit elfáradtam a végére. 

Nem jutottam be ebben az évben sem a GABO pályázatra, és feladtam. Belekezdtem egy regénybe, de még messze a vége, és decemberben elég markáns volt a megtorpanás, nem tudom, fel lehet-e venni a fonalat. Sokkal kevesebbet mozogtam, és bár életem eddigi legnagyobb futó- és biciklis teljesítménye is idén történt, nem vagyok elégedett a fizikai erőnlétemmel - wellbeingemmel. Ki kell alakítani új szokásokat. 

Olvasás terén is nagyon gyatra volt ez az év, ez a tendencia sem tetszik, hogy egyre kevesebbet olvasok. Meg kellene találni az időt erre is, többet, mint eddig. Amikor volt egy közös quizjáték a melóhelyen a nagy csapattal, amelyben több ázsiai csapat is részt vett, volt egy olyan kérdés, hogy melyik kolléga olvas el évente 20+ könyvet. Többen engem írtak, és tökre elszégyelltem magam - ez régen így volt, az utóbbi pár évben már sajnos közel sem.

Szóval mindent összevetve ez az év izgalmas volt, jó lesz visszaemlékezni a jó részekre, de nyomasztó is volt sok szempontból, és kicsit robotnak éreztem magam sokszor, aki teszi a dolgát, de csak a kötelező dolgokra jut energia. Úgyhogy nagy reményeket fűzök 2023-hoz, és el is kezdem kitalálni, mit csinálok majd másképp.

Let it go

Dolgok, amiket az utóbbi egy hétben elengedtem, mert nem volt időm/energiám rájuk:

• Secret Santa cipősdoboz a helyi karitásznak
• az idei karácsonyi bábműsorunk
• rajzpályázaton indítani a csemetémet
• ide gyakrabban írni (pl. a Wednesday sorozatról, amely az utóbbi idők legjobbja)
• szuper ajándéktárgyak készítése a pénteki adventi vásárra (rengeteg ötletem volt)
• elvinni kosáredzésre a hullafáradt gyerekemet, akinek még házit kell csinálnia otthon
• A hagyományos karácsonyváró 1000+-os puzzle kirakása

Melyiket a 9 közül

(harmadik napja írom, talán most sikerül) Vasárnap megnéztük a Melyiket a 9 közül? előadást a Fővárosi Nagycirkuszban. Én az artistaszámokat nagyon kedvelem (az állatos számokat kicsit kevésbé), a cirkuszfesztiválnak covid előtt mindig lelkes nézői voltunk, és remélem, lesz majd megint. 

Nyilván teljesen laikus vagyok a cirkuszelőadások és az akrobatika témájában, de láttam már pár jó műsorszámot, ezért ki tudom jelenteni, ez a Melyiket a 9 közül kifejezetten színvonalas, minőségi előadás, remek koreográfia, szívmelengető kerettörténet, és maguk a számok meglehetősen erősek, egy-kettő egészen lélegzetelállító (a létrás és a rudas volt a két kedvencem).

Emellett életemben először ültem porondülés első sorban, ami még külön extra élmény volt, és viszonylag biztonságos ezen az előadáson, mert a keretsztori miatt nem volt bohóc, aki ki akart volna hívni. Összesen egy pacsit kaptunk az egyik artistától. 

Mindenkinek ajánlom, ha még van jegy.

Dolgok

Tegnap voltam ugrálni a CyberJump-ban. Ma fáj a nyakam. Tetszik a Wednesday sorozat. Írtam veryofficial blogpostot a kiszállított termékünkről. Vettem menő SW pólót. Szerveztem szülinapi zsúrt, szerintem tök jól sikerült, voltak zsúrjátékok meg minden, csak a torta volt csoffadt (de mentségemre legyen mondva, csináltam finom tortát is, az osztálynak, pénteken). Idén is jelentkeztem az adventi ablakdíszítésre, úgyhogy lesz kifogás szépen feldíszíteni a házat addigra. Már kitettük az adventi zoknikat, úgyhogy holnap megkezdődik a visszaszámolás. Jelentkeztem Secret Santa-nak is, úgyhogy készítek cipősdobozt egy kislánynak. A VB tippelés pont úgy megy, mint négy éve, de most több meccset láttam (és talán fogok is még). Átálltam Spotify-ról YouTube Musicra. Meg ezek.

Bíró voltam

Szóval voltam a hétvégén Toastmasters division contesten, ami kb. azt jelenti, hogy az ország összes klubjának legjobb beszélői (már azok közül, akik vállalkoztak ilyen megmérettetésre) szerepeltek rajta. 

Ez volt az első eset, hogy kiléptem a klubom langymeleg keretei közül, és kitekintettem arra, hogyan működik ez máshol, mások mennyire veszik ezt komolyan, illetve miért szeretik csinálni. Az egész apropója az volt, hogy léptem tavaly három szintet, és mint kiderült, ezért jár egy csinos kitűző (Toastmasters is all about pins). A kitűző személyes átvételéhez kellett eredetileg elmenjek az eseményre, de ha már ott voltam, elfogadtam a felkérést, hogy bíró legyek. Egy a hét bíró közül, akik a beszédeket értékelik.

Négy kategóriában 5-5 beszédet hallhattam (magyar rögtönzött beszéd, magyar humoros beszéd, angol rögtönzött beszéd, angol humoros beszéd), és meg kell mondjam, nagyon színvonalas volt a rendezvény. Nem voltak egyforma minőségűek a beszédek, de összességében kiválóan szórakoztam, és azt gondolom, a bírói feladatomat is felelősséggel és odafigyeléssel láttam el, a végső eredményt egyetlen esetben nem "találtam el" a pontszámaimmal. 

Számomra egyébként sarkalatos és kincset érő példamutatás volt az a dokumentum, amelyet bíróként alá kellett írnom arról, hogy amennyire csak tudok, objektíven fogok értékelni. Mert azt már gyakorlatilag alapnak tekintették benne, hogy nemre, bőrszínre, kinézetre, látható vallási hovatartozásra, stb. nem vagyok tekintettel az értékelésnél, de ilyen apróságokra is felhívták a figyelmem, hogy az első és az utolsó beszédre jobban szoktak emlékezni az emberek, és próbáljak meg ezen felülemelkedni, illetve hogy ha már korábban hallottam beszédet az illetőtől, az se befolyásoljon, nekem a konkrét produkciót kell értékelnem.

Szóval remek volt. A szervezés, a beszédek, a bírónak levés élménye, az, hogy más Toastmasterekkel találkoztam, és rájöttem, milyen messze vagyok én még ettől, és hol is kéne fejlődni. 

Aztán végül megkaptam a kitűzőmet is persze. 

Ömlesztve

Hétvégén Sopronban jártunk. Erről nyilván már hétfőn akartam írni, de ez a hét munka szempontból még rosszabb volt, mint a szabim előtt (ja, mert a múlt héten meg szabin voltam, nagyon kellett már, nem csináltam semmit, az egyetlen dolog, amit fel tudok mutatni, az az, hogy végre rend van az asztalomon). Csutkáig voltam meetingekkel, alig haladok a dolgaimmal. Eddig mindig, ha letettem aznapra a lantot, akkor elégedett voltam, hogy mennyi mindent elvégeztem, de mostanában csak a rossz érzés kerülget, listázom, mi minden nincs még kész, mit kell nem elfelejtenem.

Persze elfelejtek mindig valamit. Hétfőn a gyerekek teáját, kedden már nemtom, szerdán hogy fogkefét és fogkrémet kellett bevinni, ma meg elmosni a shakeremet reggel, és még este is ott bűzölgött, tök gáz. 

Sopron amúgy szép volt, mint mindig, és most a gyerekeknek is meg tudtuk mutatni - valamennyire. Sajnos némileg lelombozva értesültünk róla, hogy az összes múzeumot bezárták a fűtésszezonra, egyedül a Tűztornyot tudtuk megnézni, de kirándultunk egy jó nagyot a Károly-kilátóhoz, és az némileg kompenzált. Előre megnéztem, hogy milyen jó: pont oda vezet az ún. Boszorkány-meseösvény, amelyről mindenki ódákat zeng, és valószínűleg mikor építették, tényleg szuper lehetett, de most nem volt kitöltendő papír az elején, és a pecsétek majdnem mind le voltak törve, a feladatok már csak részben megcsinálhatóak. Mindegy, Pindúrtündér még így is élvezte, az is valami. 

De amúgy én ezt nem értem. Ki az, aki letör egy gyerek-meseösvényen pecsétet? Ki? És miért? Van erre magyarázat, vagy ez csak az élet egyik nagy talánya? Lesújtó, kábé annyira, mint az erdőben eldobott szemét. Csak azt még el tudom képzelni, hogy valaki kiejti a zsebéből. De nem lehet véletlenül letörni egy pecsétet.

Megnéztük a fertődi Esterházy-kastélyt is, az gyönyörű volt. Hihetetlen szépen újítják fel, igényes még a park is. Persze mindig döbbenetes az ilyen mértékű fényűzést látni, de jól meg is szenvedte az épület a huszadik századot. 

Ez a hét meg úgy eltelt, mintha még el se kezdődött volna. Legalább a Cyperpunk-sorozatot sikerült befejezni, nagyon feelinges volt, de azért jövőre nem fogok emlékezni rá. Kicsit nyomaszt ez a novemberi időjárás, úgyhogy állandóan karácsonyi ajándékokat akarok vásárolni, hogy siettessem az időt. Pedig addig még rengeteg dolog lesz (pl. szülinapozás), plusz teendők. De legalább jön a Dragonflight, nagyon szeretném, hogy jó legyen, és ne olyan, mint az előző kieg, mert az xar volt.

Ismersz? Ismerlek?

A csomagtartóm a csapatépítéshez

Volt csapatépítés még a múlt héten, ami szerintem tök jó volt, és aztán másnap rögtön meg akartam írni, hogy végig azon gondolkodtam hazafelé, vajon ki mennyire mondhatja, hogy ismeri a másikat (aztán persze kicsit sok volt a dolog szokás szerint, úgyhogy leszorult a teendőlistáról). Mármint, hogy egy kolléga ismerheti-e a másik kollégát tényleg. Ha amúgy is barátok, akkor talán, de munkaviszonyban? És egy olyan ismerős, akivel nem találkozunk mondjuk minden héten, az ismer-e valójában minket?

A párunk és a gyerekünk mondjuk tegyük fel, hogy igen. De az unokánk ismerni fog? Nyilván tudni fogja, hogy én vagyok az a néni, aki az apukájának vagy az anyukájának az anyukája, és valószínűleg azt is le fogja vágni, hogy szeretem a struktúrát, és mondjuk jó vagyok magyar nyelvből, vállalható angolból... De tudni fogja, milyen zenéket hallgattam szívesen? Tudni fogja, milyen terveim voltak, amik nem valósultak meg? Hogy melyik sorozatot szerettem a legjobban? Hogy mit csináltam napi szinten a munkámban, miken bosszankodtam, mire voltam büszke? Hogy mit szerettem csinálni a szabadidőmben? Hogy mi volt a véleményem kényes vagy megosztó témákban?

És persze egyáltalán érdekes-e ez. Jó lett volna jobban ismerni a nagymamámat (mindkettőt), de ha lett volna már akkor Facebook, akkor vajon végignéztem volna-e a bejegyzéseket, illetve az valós képet mutatott volna-e. Tök jó lenne olvasni a naplójukat. Én magam egyre ritkábban és egyre megszűrtebb témákról írok ide, tanártüntetésről, ukrán háborúról, fabeszerzésről, a munkám bizalmas részleteiről meg nem. Van ennek a blognak értéke? Létjogosultsága? Nem lenne jobb papíralapon mindent kiírni? 

Nem traktálás folyton azt hinni, hogy érdekes mindez, hogy én érdekes vagyok (még), és próbálni beszélgetni minél több témáról kollégákkal, hogy megismerjenek? 

Állítólag minden embernek kell legyen egy "trusted ten" csoportja azokból az emberekből, akikhez a leginkább kötődik, és akik a leginkább ismerik őt mélységében. Az jó, ha ez minél szélesebb? Vagy éppenséggel pont nem?

Még pár hete amikor soft skill tréninget tartottam, és az volt a téma, hogy kinek milyen példaképe van, illetve ki az, akitől sokat tanult / valamilyen okból felnéz rá vagy követendő példának tekinti, és (szerintem most először életemben) egy távolabbi kolléga, akivel nem is dolgozom együtt napi szinten, engem mondott. Nyilván iszonyúan jól esett, és irultam-pirultam, de az is eszembe jutott, hogy ő például mennyire ismer engem. 

És akkor ebbe a gondolatmenetbe puffant egy hatalmasat a hír, hogy a faluban, ahol lakom, egy anyuka meghalt negyven évesen. Nem ismertem, viszont fiatalabb volt nálam. Feltették egy messengeres csoportba a hírt egy csomó olyan embernek, akik szintén nem ismerték. Annyira furcsa volt, annyira out of place, szinte éteri, megfoghatatlan, hogy azóta sem engedtem el a gondolatot. 

Megcsináljuk

Az élet egy sima hétköznap délután is rengeteg meglepetést tud tartogatni. Reggel 5:50-kor, mikor először csilingelt az ébresztő, félálmomban se gondoltam volna, hogy miután végigdolgozom a napot, majdnem egy órán keresztül segítek feltornyozni a pont ma érkezett tűzifát, elszállítom az egyik csemetémet kosáredzésre, felveszem a másikat az akrobatikus rock and roll edzéséről, otthon ez utóbbi fáradtságában kiborul, hogy nem tudja megmutatni a ma tanult lépéseket, és bömbölni kezd, ezért én felajánlom neki, hogy tanítsa meg nekem a lépéseket, és gyakoroljuk együtt, hogy csütörtökre már menjen. És ott ugrálunk a nappaliban zene nélkül, kábé ritmusra, egymással szemben, és ő nem érti, hogy én min vigyorgok, de végül megtanulom a koreográfiát, elemekre bontjuk a nehéz lépést, és megcsináljuk együtt az egészet.

Nem mintha más napokon nagyon szenvednék az elalvással, de ma valószínűleg még könnyebben fog menni.

Esőnap

Ezt a postot hétfő reggel kezdtem el, csak kicsit sűrű a helyzet... A hétvége kicsit kevésbé volt turbulens, mint gondoltuk, hogy lesz, az eső elfújta a vasárnapi tervet. Mivel felszabadult egy kis idő, végül nagyüzemi lekvárgyártásba kezdtünk, kiváló (és finom) eredménnyel:

A fincsi lekvárok némileg kompenzálnak a nyomi idő miatt, de azért jó lenne, ha nem lenne már szeptember végén ilyen depressziós köd, mert közeleg a tél...

Kéne valami, ami kicsit felráz most. Állandóan úgy érzem, hogy mindjárt elalszom. Nem feltétlenül azért, mert nagyon álmos vagyok (de de), hanem, you know. Ősz.

Megcsináltuk

Amíg nem állítunk magunk elé olyan kihívást, amit nem biztos, hogy meg tudunk csinálni, addig nem tudjuk, mire vagyunk képesek rovat.

Megcsináltam a Crazy5K versenyt, nem volt könnyű, de amikor kijöttem, mentem volna még (nyilván dolgozott az adrenalin). Jópofa volt, azt hittem, a futás lesz a legnehezebb rész, de végül a magas csúszda volt, azon megtorpantam pár másodpercre. Futni egész sokat futottam, és meg voltam elégedve magammal.

Hárman futottunk egyébként a kis családdal, Pindúrtündér még pici hozzá, de mi többiek megcsináltuk.

Külön köszönet a kollégáknak, akik vonzóvá teszik az efféle achievementeket.

UPDATE: azt elfelejtettem hozzátenni azoknak, akik számára nem világos... Én nem tudok futni. Sem a térdem, sem a technikám nem jó hozzá, meg miegyéb. Soha életemben nem futottam 2,5 km-nél többet, azt is utoljára a középsuliban. És akkor is utáltam.

Címszavakban

Elkezdődött a suli. Én amúgy szeretem a könyv- és füzetbekötést, kövezzetek meg. Amikor az évnyitón bevonultak a kis elsősök, azt megkönnyeztem, ezért is elnézést kérek. Mindenesetre elkezdődött a buli, én meg sokat leszek otthon egyedül. Az még vitatott, hogy ez jó-e.

Nem volt időm elmenni fodrászhoz, úgyhogy végül otthon vágtuk le a hajam. Amúgy jó lett, de a legjobb, hogy most már nincs ott a loncs a végén. 

A House of the Dragon szerintem nem jó. Ezt lehet kifejtem majd bővebben is, de nem most. A Top Gun: Maverick viszont nagyon jó. Lehet, hogy ezt is. 

Sok a dolog, keveset alszom, nem bírok az autóban olvasni rendesen, mert xarakodik az Android Auto, kéne egy nekem való számítógépes játék, amibe bele lehet feledkezni, de kéne tolni tovább az álmokat, mindig előveszem a teendőket, és körbevesznek a munkaasztalon, aztán ott maradnak, mint Démoklész kardja, hogy amúgy ezt is kéne csinálnod, háháá. 

Meg be kellett húzni a huzatba a takarót, mert hajnalban hideg van.

Ja, és elrontottam a vasalómat, ráégettem egy rávarrót, full béna. Még próbálom kapargatni, de gyanús.

Ezek.

Rendes kerékvágás

Közben sikerült visszaszereznünk a tengerimalacokat is az ideiglenes gondozóktól, sikerült lejelenteni a mérőállásokat, sikerült feldolgoznom a céges leveleimet, és visszarázódni, sikerült legyőznünk a keletfeléutazós jetlaget, nekem tartott a legtovább, első három nap hajnali 1-f5-ig fenn voltam, aztán még felriadtam, csütörtökre normalizálódott, meg sikerült tíz kiló lisztet molytalanítani, meg sikerült végigérni az iskolai tanszerlistán, és megvenni mindent, meg sikerült kimosni a négy mosásnyi lemaradást, meg részben sikerült elővenni és átszortírozni az őszi ruhákat (az egyik csemete még visszavan), meg sikerült beszkennelni egy csomó gyerekalkotást, meg sikerült megcsinálnom az utazásról a videót, szóval úgy nagy általánosságban visszarázódtunk a rendes kerékvágásba. 

Most a következő lépés a nyár utolsó napjainak élvezése, a hajnalban fennlevés miatti korszakalkotó ötleteim megvalósítása, a hátsó házban a konyha projekt megkezdése, a biciklitároló kigondolása, a sulikezdés lehető legjobbá tétele, edzés és diéta megkezdése, tányéralátét készítése az utazás képeiből, meg ilyenek. 

Valahogy emellett bele kéne férnie az elkövetkező pár hétbe a restanciák kialvásának, egy mozinak (Minionos új film, mert a régi 2015-öset a gyerekek megnézték kb. 5-ször fejenként a repülőkön), egy névnapra beígért bobozásnak, a lehető legtöbb baráttal és ismerőssel való találkozásnak, ruhaválogatás befejezésének, és aztán meg kemény világ lesz, mert novemberig biztosan durva hajrá lesz melóban, és pisilni se lesz időm, pedig most nyílt egy rövidáru-méteráru bolt a környékünkön, és van egy nagyon cuki rókás vászonjuk, és tök jó lenne varrogatni, meg hegyekben állnak a válogatnivaló rajzok is, meg el kell kezdeni körülnézni gimnáziumok terén is, meg beíratni a csemetékes is valami sportra, meg rendesen kihasználni a Simply Piano előfizetésünket, meg aludni... ja, azt írtam.

California Dreamin'

Naszóval megérkeztünk a nagy útból. Mindenki jól van, csak egy órát késett a gépünk hazafelé, és négyből ketten már a jetlagen is túl vagyunk, szóval teljes siker. Kaliforniába utaztunk sógornőméket meglátogatni és persze felfedezni a környéket, sosem voltam még Európán kívül és sosem utaztam transatlantic repülőn, és a gyerekek se, úgyhogy az elvárás összesen annyi volt, hogy mindenki megérkezzen oda épségben, illetve mindenki megérkezzen haza épségben, minden más csak bónusz. Ezt végül csak határesetesen teljesítettük, mert J sajnos összeszedett valamit a repülőn, és egy hétig fájt a torka, de aztán szerencsére meggyógyult. 

Az utazás számokban:

• repüléssel töltött nettó órák száma: kb. 24 h
• átlépett időzónák összesen: 18 (9 oda, 9 vissza)
• felszedett kilók száma: 3,1 kg
• autóval megtett kilométerek száma: kb. 2500 km
• óceánban fürdések száma: 4 (+1 lábáztatás)
• vásárolt plüssállatok száma: 1 db (nagyon nehéz volt, hogy csak ennyi legyen)
• esti sétálás közben meglátott vadnyulak száma: 68 (+1 db, amelyik napközben is előmerészkedett)

Amiket mindenképp meg akartunk nézni:

1. Sequoia National Park: csodálatos és lehengerlő volt, időtlen és méltóságteljes fákkal, mellettünk reggeliző állatokkal, mindenképp az út egyik fénypontja.
2. Channel Islands: ezek a szigetek sosem voltak a szárazföld részei, ezért egészen egyedi flórája és faunája alakult ki, ráadásul a norvég hegyeket is megszégyenítő falként kiemelkedő sziklák tetejéről döbbenetes kilátás nyílik az óceánra... ja, és van saját rókájuk, ami sehol máshol nem él. 
3. Disneyland Park: ráfogtuk a gyerekekre, hogy ugye ők most pont megfelelő korban vannak ehhez, de valójában mi akartuk megnézni az összes Star Wars-os ride-ot. Ez volt az utazásunk legdrágább állomása, de utólag se bánom, szuper volt. Kb. 1992 óta vártam, hogy elmehessek egy ilyenbe, jobb később, mint soha.
4. Universal Studios Hollywood: ezt csak mi felnőttek néztük meg, már csak a Harry Potter falu miatt megérte volna, de volt Jurassic World is, ami nekem régről kedvencem, és persze maga a studio tour, amikor végigvezettek a díszleteken, helyszíneken, zseniális élmény volt.

Ezenkívül sikerült sort keríteni ezekre is:

1. California Science Center: azért ezt írom előre, mert ide én akartam elmenni. Itt találtak végső helyet a Space Shuttle Endeavour-nek, és amikor belépsz a hangárba, azért egy kicsit elakad a szavad. Volt más apróbb érdekesség is, de ezért mentünk oda.
2. Aquarium of the Pacific: alapos és oktató szándékkal épült nonprofit látványosság, ahol az óceánnal kapcsolatos kutatásokat a látogatók elé tárják, nyilván van sok állat is, de igyekeznek felhívni a figyelmet az ember okozta károkra. Nagyon tanulságos volt amellett, hogy sok szép különleges tengeri állatot láttunk. Pro tipp: csak regisztrálva lehet bejutni, nekünk várni kellett.
3. La Brea Tar Pits: Hát ez egészen egyedi, ahogy a szurokba beleragadt jégkorszaki állatok teljes csontozatát meg lehet nézni. Ez tetszett az egyik legjobban a gyerekeknek szerintem.
4. USS Iowa: Az egyik utolsó hadihajó. Szinte teljes egészében be lehet járni, megismerkedni a legénység mindennapi életével, egyedi élmény. A méret mindenképp számít.
5. Griffith Observatory: Innen nagyon szép kilátás nyílt LA-re, és persze bent is érdekes és interaktív bemutatók voltak csillagászati jelenségekről, amelyeknek sajnos csak a felét tudtuk élvezni, mivel a gyerekek még nem tudnak angolul, és besokalltak. Nekem tetszett, de talán ezt ki lehetett volna hagyni.

És még belefért egy igazi amcsi "fair" (talán szintén kihagyható lett volna, csak mérhetetlen zabálás és ordenáré drága vidámparki ride-ok, de azért feelinges volt), illetve egy naplementenézés (az utazás másik fénypontja) is. 

Láttunk állatokat természetes élőhelyükön: vadnyulat, baglyot, fókát, csak a Channel Island-eken élő kisrókát és hollót, aztán a hegyek közt szarvast, legalább négy mókusfélét (chipmunkokat, squirreleket), és láttunk élőben egy fekete medvét is, tisztes távolból, de azért ennek csak utólag örülök. Tapiztunk tengeri sünt és tengeri csillagot, és a hajóút alatt láttunk delfineket egészen közelről.

Ettem a legeslegfinomabb burgert (guacamole jack burger), tri-tip szendvicset, ami csodálatosan finom volt, és sose hallottam róla, tacót, autentikus quesadillast, banana splitet, házi készítésű s'mores-t, zellerszárra kent mazsolás házi peanut buttert, avokádós banánpudingot, kringle-t, funnel cake-et, és persze igazzy amerikai fánkot, no meg rengeteg hot dogot, amelyek közül egy, csak egy emelkedett ki, éppen az Iowán található büfében. Plusz ettem thimbleberry-t, ami a legfinomabb gyümölcs a világon. 

Az az érdekes, hogy amellett, hogy nagyon jól éreztem magam, és rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, szinte végig olyan érzésem volt, mintha nem is külföldi nyaraláson lennék - hiszen ismerem a nyelvet, amin beszélnek, ismerem a helyet rengeteg filmből, képből, beszámolóból, a közeg egyáltalán nem volt idegen (persze volt pár furcsaság, amin túl kellett jutni, még úgy is, hogy előre tudtam a felét). A gyerekek is jól vették az akadályt, a végére kicsit megfáradtak abba, hogy senkinek a beszédét nem értik, de maga az ott levés és az újdonságok befogadása nagyon jól ment. Remélem, emlékezni is fognak rá, csakigen.

A Csendes-óceán kegyetlen, és mégis lenyűgöző, minden pillanatban emlékeztet rá, hogy ő nagyon jól ellenne nélkülünk emberek nélkül, és ha nem vigyázunk, simán odacsap egy sziklához. Persze lenyűgöző, és így augusztusban szerencsére 20 fok körül volt, úgyhogy egészen kevés kínszenvedéssel be tudtam menni. Azt mondjuk nem tudtam, hogy Kaliforniában annyira sok az olaj, és a tenger alatt is jön, hogy a tengerpartokon olajpacnikba lehet ülni, és utána lábról, fürdőgatyából az olajfoltot dörzsölni.

Nem égtünk le, nem veszett el senki, nem sérült meg senki súlyosan (pár lila foltot szereztek a gyerekek, meg egy-két mini sebet, a legviccesebb egy carpet burn volt Kistücsök homlokán), nem veszett el semmink, nem kaptunk napszúrást, meg ilyenek, de négy felnőtt volt két gyerekre, úgy könnyű. 

Összefoglalásként ennyit tudok mondani; a sok kis apróságtól, amelyek most kimaradtak, elnézést kérek. Felejthetetlen volt.

Csütörtök

Még egy dolgot akartam mindenképp megnézni, és ezt én erőltettem picit: az Endeavourt. Úgyhogy elmentünk még egyszer a városba, megint több mint másfél óra volt balesetek, dugó miatt, úgyhogy a parton mentünk végig, legalább szép volt.

A kiállitás nagyon érdekes volt, de nyilván a legnagyobb élmény az volt, amikor megpillantottuk magát az űrsiklót. Óriási, gyönyörű épitmény, szivet melengető videóban mutatták meg, ahogy végső helyére került, és az utcákon keresztül két napig szállitották erre a méltó helyre. A boltot itt is felvásároltam volna szivesen, de megelégedtünk egy pénzlenyomattal. Nagyon örülök, hogy még ez is belefért.

Az épületben még több kicsi interaktiv kiállitás is volt, azokat is megnéztük: egy a tűzbiztonságról gyerekeknek, egy az élet kialakulásáról (itt volt egy kicsit disturbing szoborsorozat, amely teljes nagyságban mutatja az emberi embriót), és egy elég komoly rész Ecosystems néven, ahol tematikusan bemutattak élő állatokat, műszereket, játékokat, satöbbi. Ez utóbbiban akadt pár érdekes dolog, bár sajnos az interaktiv részek fele nem működött, szétbarmolták. Legjobb egy infrakamera volt, amelyben lehetett látni magunkat (a sivatagi ökoszisztéma témában), de a folyó is érdekes volt.

Este elmentünk még egy nyuszisétára, és közben szedtünk igazi érett citromot egy citromfáról. Ja, és ettünk banános avokádót, ami nagyon fini volt.

Szerda

Ezt a napot is pihenősre vettük, kellett egy kis chill a sok élmény után. Délelőtt kb. nem csináltunk semmit, délután pedig elbúcsúztunk az óceántól. Már korábban el akartunk menni arra a partra, ahol van egy épitett fa hajó amolyan játszótérként, és most kinálkozott az alkalom. A part szép tiszta volt, bár elég sokan voltak, találtunk helyet a homokban. A hullámok elég nagyok voltak, de az pont jó volt ugrálni. Megint épitettünk homokból egy jó kis alagútrendszert, annak pedig egy szuper védelmi vonalat, és aztán végignéztük, a hogy a dagály elmosta (ezúttal elég sokáig tartott, mert kicsit feljebb épitkeztünk, mivel a vizes résznél minden homokmeritésben kb három kis rák bukkant elő).

Itt jegyzem meg, amit már rég kellett volna, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy ezen a partszakaszon annyi olaj van, hogy rengeteg amúgy az olajkitermelő a tengeren is, de a tenger mélyén is csak simán bugyog fel, és aztán a parton kicsi, kb. körömnyi (de néha durván nagy) foltokban hever a homokban. Aztán persze a talpunkon meg a gatyánkon. Ami persze csak kis kényelmetlenség, de mégis egy jelenség, amivel többször találkoztunk. Viszont ezen a parton nem.

A hajó-játszótér tök jó volt, bár egy picit le volt harcolva, azért Ruminiztünk rajta egy kicsit, és legalább tiz percig csak mi voltunk ott, utána jöttek oda mások is. A sirályok kisajátitották az árbocokat, úgyhogy picit féltem, mikor tojnak le minket, de nem tették.

Este vettünk burritót és quesadillast a föld legjobb burritós food truck-jában. Nyamm.

Hétfő-kedd

Ezt egybe irom, mert csak úgy van értelme. Elautóztunk a Kings Canyon National Parkba, kb. öt óra volt. Közben ettünk egy sajtburgert az In and Out-ban, egész értékelhető volt, és Kistücsök is megette élete első sajtburgerét. Az út végső szakasza kanyargósan vezetett felfelé a Sierrákba, gyönyörű fenyőerdők fogadtak minket. Kora délután értünk oda, úgyhogy rögtön megnéztük a Föld bolygó legvastagabb törzsű fáját, General Grant-et. Utána a látogatóközpontban megnéztünk egy filmet, bemutatót a helyi állatokról, illetve volt egy információs tábla arról, hogy 2021-ben mennyire óriási terület leégett itt a két nemzeti parkban. Döbbenetes és szomorú, de erre még később visszatérek.

Négykor foglalhattuk el a szállásunkat, "tent cabin" volt, sátortetejű de fából készült oldalú, rendes ajtóval zárható, négyszemélyes kis házikók voltak ezek. Azt mondta a gondnok, hogy a medvék az autóba be tudnak menni, de olyan még nem fordult elő, hogy a házba is be tudtak volna, úgyhogy minden kaját vegyünk ki az autóból, és vigyük be a házba. Ez némileg nyugtalanitott, de aztán napirendre tértem felette.

Az uzsonnánkat legalább háromféle kismókus társaságában költöttük el, az egyik szürke alapon fehér galléros volt, a másik nagyon kicsi és csikos, a harmadiknak pedig vörös volt az egész feje. Utána kisebb sétára indultunk a tábor körül, és a közeli meadow-ban egy szarvas legelészett, kicsit messzebb egy anyuka a két kisborjával. Annyira közel voltak hozzánk az állatok, amennyire csak lehetett. A kis séta során még vizet vettünk, aztán már csak esti dolgok. A csillagokat nagyon jól lehetett látni a fényszennyezés nélkül.

Medve nem jött éjjel, de amikor felriadtam egyszer, akkor hallottam, ahogy a mókusok csipogtak körülöttünk, tök cukik voltak. A reggeli nagyon menő volt, forraltunk vizet, és zabkását ettünk forró teával. Utána elindultunk autóval a Sequoia National Parkba, kb. egy órát utaztunk. Három állomáson álltunk meg. Az első General Sherman volt, aki a legnagyobb tömegű és legsúlyosabb fa a világon, sőt, ő vigan éldegél, minden évben elég komolyan növekedve. Ezek a sequoiák 80 méter magasak, 2000 évesek, és ez konkrétan több mint negyven méter vastag volt. Komolyan, kedvem lett volna letérdelni a történelem egy ilyen mementója előtt. Gyönyörű. 

Az odafelé úton persze láttuk a kiégett erdőket is, a sima fenyőfák csak élettelen, fekete csonkként meredtek az égbe, a sequoiákból is sok elpusztult (a fiatalabbak, tipikusan), de az öregebbek, megégett törzzsel ott álltak a pusztitás közepén, tovább éldegélve. Azt olvastuk, hogy a sequoiáknak konkrétan szükségesek az ilyen erdőtüzek, mert a tobozjaik ekkor nyilnak ki, és a magok ekkor találnak megfelelő talajra (és persze kell a hely nekik), és egy idősebb sequoia akár 8-10-szer is megégett élete során, ugyanakkor nem mindegy, hogy hány évente vannak erdőtüzek, és itt van a gond. Ha mi nem vagyunk, akkor mondjuk 20 évente jön egy, addigra pont befoltozza a kérgével az égett lyukat. Csakhogy a globális felmelegedés miatt egyre gyakrabban jön erdőtűz, és akkor még nincs eléggé megvédve a fa. Lépten-nyomon belebotlok abba itt, hogy mennyire nagy a gond, az Aquarium of the Pacificben is folyamatosan arra hivták fel a figyelmet, hogy a korallzátonyok pusztulnak a meleg miatt, és ott él az állatok nagyon nagy százaléka. Nagyon foglalkoztat ez a téma, majd irok külön is.

Második állomásunk a Big Trees Trail volt, ahol egy viszonylag sik területen kb. másfél kilométert sétáltunk körbe, és láttunk további gyönyörű sequoiákat... és egy medvét. Nem volt túl messze tőlünk, de szerencsére mások álltak köztünk és a medve között, igy nem volt annyira félelmetes, mintha csak a mi csapatunk találkozik vele. Persze már messziről figyelmeztetett a többi járókelő, hogy "beware of the bear". Nyugis volt, a szemetest próbálta meg szétszedni, aztán odébbállt. Annyira meg voltam illetődve, hogy fényképet is elfelejtettem csinálni róla. Az út további része eseménytelenebbül telt, de nem bántam. Csodálatosan szép volt az erdő, és találtunk thimbleberry-t is, ami pedig elképzelhetetlenül finom édes.

Harmadik állomásunk Moro Rock volt. Ez egy szikla 2050 méter magasan, ami kiáll a hegyből, és kb. 200 fokban körbe lehet nézni az alattad elterülő 1000 méteres minihegyekre és a 3000 méteres havas csúcsokra. Lélegzetelállitó  volt, átvitt és konkrét értelemben is. Felmászni kb 300 lépcsőfokon kellett elég meredeken, a korlát pedig az ember térdénél volt sokszor, úgyhogy kellett akarni nem lenézni közben. De a látvány abszolút megérte.

Innen indultunk haza vissza az 5 órás úton, csak egy másikon mentünk lefelé, kábé egy órát kanyarogtunk szalagkorlát nélküli, hajtűkanyarokkal szabdalt kis egysávos úton, ahol a fékkel is spórolni kellett, mert figyelmeztettek, hogy ha egy óráig folyamatosan fékezünk, abból baj lehet. Én mondjuk nagyon nem szerettem volna ott levezetni. De azért leértünk, és még egy tavat is láttunk út közben, ami tök szép volt, csak már nem álltunk meg azt is befogadni.

Lazulás

A mai napot lazára vettük, mert holnap hosszú utazás áll előttünk. Délelőtt bevásároltunk az útra, aztán délben elmentünk egy nagyon menő kajáldába, ahol az 50-es 60-as éveket idézték meg elég autentikusan: piros csikos fotelek, csillogó párnájú fémszékek, neonlámpák, régi poszterek, jukebox, minden. Mintha egy filmbe ültünk volna be. Ennek tetejébe a kaja zseniálisan finom volt (én guacamole jack burgert ettem, és egyedi kulináris élmény volt), a személyzet pedig szupercuki, nem tudták kicserélni Kistücsök sült krumpliját már almaszószra, mert hozzáértünk, viszont hoztak mégis. És még gyerekfoglalkoztató papirka is volt, amig vártunk az ételre.

Ezután úgy döntöttünk, hogy medence-napot tartunk, és egész délután labdáztunk meg ugráltunk a medencében, és melegedtünk a spa-ban. Ugyan ilyet otthon is tehetünk, viszont jól esett a pihenés, és azért a környezet igy is különleges volt. 

A napot megkoronázandó kitaláltuk, hogy mivel ilyen szép kitisztult idő van, menjünk el naplementét nézni egy közeli tengerpartra, ahol nem a hegyekbe zuhan a nap, hanem tényleg a tengerbe. Csomagoltunk piknikkaját, és pont időben odaértünk, nem is volt nagy szél, tiszta is volt az idő, közben közepes hullámok csapdostak, és szupermenő volt a naplemente - azt mondanám, hogy az utazásunk egyik fénypontja. Minden klappolt, nagyon tetszett.

Tri-tip sandwich

A szombati nap fő attrakciója az volt, hogy ettünk tri-tip szendvicset, amelyről korábban azt se tudtam, mi az, viszont zseniális volt. A közeli hegyekben erdei patak mellett, kellemes fák hűvösében volt a hely, amely teljesen elbűvölt minket. Több mint száz éve van ezen a helyen megálló, lóitató és étel, és a faházak elég réginek tűntek, fa cserepekkel. Eszméletlen hangulatos volt az egész, és mikor már kikértük a szendvicseinket (brutál adag marhahús egy kiflifélében, részemről almás tormával), akkor odajött egy aranyosnak tűnő bácsi, és közölte, hogy ő a tulajdonos, és köszöni szépen, hogy nála eszünk. 

A délutánt megint az óceánparton töltöttük, egy másikat választottunk most. A szél erősebb volt, ennek ellenére a hullámok kisebbek. A szelet sajnos azóta se birtam megszokni, pedig igyekszem, úgyhogy kicsit fáztam a 25 fokban, maradtam a lábáztatásnál. A gyerekek nagyon kiterjedt alagúthálózatot épitettek, és utána kiválóan megfigyelhettük a dagály jelenséget, ahogy a hullámok egyre feljebb értek, és egyre inkább fenyegették a szép épitményt, úgy egyre nagyobb védvonalakkal, hullámtörőkkel láttuk el a művüket, és vidáman együtt dolgozott az egész család - fun volt.

Jártunk a búcsúban

A pénteki napot választottuk arra, hogy a helyi megyei (county) fair-t megnézzük magunknak - mint kiderült, elég jó választás volt, mert szerdán és csütörtökön állitólag rengetegen voltak, pénteken pedig épp gyereknap volt, és a gyerekeknek ingyenesen lehetett bemenni.

Ez kábé olyan, mint a mi búcsúink, csak nagyban. Egy óriási lebetonozott terület dugig tele kajáldákkal, szuvenirshopokkal és persze ride-okkal. Egészen nosztalgikus érzésem támadt, mert a ride-ok fele mintha a régi budapesti Vidámparkból jött volna ilyen messzire, de tényleg kábé pont ugyanaz volt a dodzsem, a centrifuga, a kidobós autók,  kis óriáskerék, satöbbi.

Azért mondjuk egy kicsit mérgelődtem, hogy stratégiailag tökéletes helyen, közvetlenül a bejáratnál elhelyeztek egy csúszdát, amelyen egy csúszás négy dollár volt (!), és mivel minden gyerek azt látja meg először, ezért azon mindenképp le kell csúszni... De mindegy, végül is összességében szerintem jót szórakoztunk, volt dodzsemezés, hullámvasút, és szerencsésen elkerültük az összes célbadobó, kacsavadászó és egyéb pénzlenyúlást. 

Ettünk funnel cake-et, amely nem a kürtős kalács, amit gondoltam, hanem egyfajta csurgatott fánk, de nem éreztük annyira magunkénak, úgyhogy kértünk rá jégkását illetve fagyit, na, az meg annyi volt egy scoop, mint nálunk négy gombóc. Alig birtuk megenni.

A hangulat mindenesetre jó volt, egyszer ilyet is kell próbálni.

Csütörtök

Két látványosságot terveztünk erre a napra: elsőként a USS Iowa nevű hadihajót, amelyet végig lehet járni, és eredeti eleganciájában helyreállitva áll a kikötőben. Óriási, lenyűgöző szerkezet, elképzelhetetlen mennyiségű acél, és elképzelhetetlen tűzerő. Benézhettünk mindenhova: az irányitóközpontba, a hidra, a különböző ágyúkhoz és jelzőreflektorokhoz, a legénységi szállásra, a kajáldába, mosodába, borbélyszobába, varrodába, fogdába, minden. A gyerekeknek még volt egy kis scavenger hunt is, mindig kellett figyeljék a helyszineket, hogy hol bukkan fel a Vicky nevű kutyus képe, aki az első kapitány kutyája volt. 

Aztán odamentünk a nem túl messze lévő Aquarium of the Pacific-be, ahol is kiderült, hogy előzetes regisztráció kell ahhoz, hogy jegyet vehessünk, és csak két órával későbbre kaptunk időpontot (nem akarnak egyszerre túl sok embert beengedni, ami alapvetően dicséretes, de igy ennek a napnak a tanulsága az lett, hogy mindig el kell olvasni az adott múzeum honlapját, nem elég csak simán odamenni). Sebaj, eltöltöttük az időt Long Beachen a kikötőben: megnéztünk egy világitótornyot, a gyerekek legurultak a zöld lejtőn, megtaláltuk a kikötőben az HMS Queen Mary hajót, ami talán egy másik alkalommal érdekes lehet megnézésre, mert mint kiderült, abban is van múzeum (nem tudtuk), aztán ettünk egy fagyit, és már mehettünk is.

Az aquarium non-profit szervezet, akik a kutatásnak és az óceán élővilágának szentelték az életüket, az akváriumok területek szerint voltak csoportositva, és rengeteg féle halat lehetett látni a korallvidékektől a mesterségesen csapkodó haragos hullámok lakóiig. Láttunk fókát többfélét, pingvint, cápát, vidrát (ezek voltak a legcukibbak), és rengetegféle ráját is. A legnagyobb legalább másfél méter átmérőjű volt. 

Nekem nagyon tetszett az oktató jelleg, mindenhol felhivták a gyerekek figyelmét arra, hogy az óceán élővilága a globális felmelegedés miatt veszélyben forog, és rengeteg interaktiv asztallal, táblával, kipróbálható eszközzel láttatták, mi a gond, és mit tehet az egyes ember. Volt egy 9 perces film is egy 180 fokos kivetitőn, gyönyörű felvételekkel, értelmesen megfogalmazott problémafelvetéssel és célokkal.

A gyerekeknek a legjobban egy szinezőprogram tetszett, amellyel ki lehetett szinezni halacskákat, amelyek aztán beúsztak egy óriási képernyőre. 

Hazafelé még megálltunk az egyik beachen, amelyikről úgy hirlik, nagy hullámokat lehet látni, és ugyan kifújta a szél a lelkünket, közben megismerkedhettünk az óceán viztömegének igazi erejével, lenyűgöző "könyörtelenségével".