Ezt egybe irom, mert csak úgy van értelme. Elautóztunk a Kings Canyon National Parkba, kb. öt óra volt. Közben ettünk egy sajtburgert az In and Out-ban, egész értékelhető volt, és Kistücsök is megette élete első sajtburgerét. Az út végső szakasza kanyargósan vezetett felfelé a Sierrákba, gyönyörű fenyőerdők fogadtak minket. Kora délután értünk oda, úgyhogy rögtön megnéztük a Föld bolygó legvastagabb törzsű fáját, General Grant-et. Utána a látogatóközpontban megnéztünk egy filmet, bemutatót a helyi állatokról, illetve volt egy információs tábla arról, hogy 2021-ben mennyire óriási terület leégett itt a két nemzeti parkban. Döbbenetes és szomorú, de erre még később visszatérek.
Négykor foglalhattuk el a szállásunkat, "tent cabin" volt, sátortetejű de fából készült oldalú, rendes ajtóval zárható, négyszemélyes kis házikók voltak ezek. Azt mondta a gondnok, hogy a medvék az autóba be tudnak menni, de olyan még nem fordult elő, hogy a házba is be tudtak volna, úgyhogy minden kaját vegyünk ki az autóból, és vigyük be a házba. Ez némileg nyugtalanitott, de aztán napirendre tértem felette.
Az uzsonnánkat legalább háromféle kismókus társaságában költöttük el, az egyik szürke alapon fehér galléros volt, a másik nagyon kicsi és csikos, a harmadiknak pedig vörös volt az egész feje. Utána kisebb sétára indultunk a tábor körül, és a közeli meadow-ban egy szarvas legelészett, kicsit messzebb egy anyuka a két kisborjával. Annyira közel voltak hozzánk az állatok, amennyire csak lehetett. A kis séta során még vizet vettünk, aztán már csak esti dolgok. A csillagokat nagyon jól lehetett látni a fényszennyezés nélkül.
Medve nem jött éjjel, de amikor felriadtam egyszer, akkor hallottam, ahogy a mókusok csipogtak körülöttünk, tök cukik voltak. A reggeli nagyon menő volt, forraltunk vizet, és zabkását ettünk forró teával. Utána elindultunk autóval a Sequoia National Parkba, kb. egy órát utaztunk. Három állomáson álltunk meg. Az első General Sherman volt, aki a legnagyobb tömegű és legsúlyosabb fa a világon, sőt, ő vigan éldegél, minden évben elég komolyan növekedve. Ezek a sequoiák 80 méter magasak, 2000 évesek, és ez konkrétan több mint negyven méter vastag volt. Komolyan, kedvem lett volna letérdelni a történelem egy ilyen mementója előtt. Gyönyörű.
Az odafelé úton persze láttuk a kiégett erdőket is, a sima fenyőfák csak élettelen, fekete csonkként meredtek az égbe, a sequoiákból is sok elpusztult (a fiatalabbak, tipikusan), de az öregebbek, megégett törzzsel ott álltak a pusztitás közepén, tovább éldegélve. Azt olvastuk, hogy a sequoiáknak konkrétan szükségesek az ilyen erdőtüzek, mert a tobozjaik ekkor nyilnak ki, és a magok ekkor találnak megfelelő talajra (és persze kell a hely nekik), és egy idősebb sequoia akár 8-10-szer is megégett élete során, ugyanakkor nem mindegy, hogy hány évente vannak erdőtüzek, és itt van a gond. Ha mi nem vagyunk, akkor mondjuk 20 évente jön egy, addigra pont befoltozza a kérgével az égett lyukat. Csakhogy a globális felmelegedés miatt egyre gyakrabban jön erdőtűz, és akkor még nincs eléggé megvédve a fa. Lépten-nyomon belebotlok abba itt, hogy mennyire nagy a gond, az Aquarium of the Pacificben is folyamatosan arra hivták fel a figyelmet, hogy a korallzátonyok pusztulnak a meleg miatt, és ott él az állatok nagyon nagy százaléka. Nagyon foglalkoztat ez a téma, majd irok külön is.
Második állomásunk a Big Trees Trail volt, ahol egy viszonylag sik területen kb. másfél kilométert sétáltunk körbe, és láttunk további gyönyörű sequoiákat... és egy medvét. Nem volt túl messze tőlünk, de szerencsére mások álltak köztünk és a medve között, igy nem volt annyira félelmetes, mintha csak a mi csapatunk találkozik vele. Persze már messziről figyelmeztetett a többi járókelő, hogy "beware of the bear". Nyugis volt, a szemetest próbálta meg szétszedni, aztán odébbállt. Annyira meg voltam illetődve, hogy fényképet is elfelejtettem csinálni róla. Az út további része eseménytelenebbül telt, de nem bántam. Csodálatosan szép volt az erdő, és találtunk thimbleberry-t is, ami pedig elképzelhetetlenül finom édes.
Harmadik állomásunk Moro Rock volt. Ez egy szikla 2050 méter magasan, ami kiáll a hegyből, és kb. 200 fokban körbe lehet nézni az alattad elterülő 1000 méteres minihegyekre és a 3000 méteres havas csúcsokra. Lélegzetelállitó volt, átvitt és konkrét értelemben is. Felmászni kb 300 lépcsőfokon kellett elég meredeken, a korlát pedig az ember térdénél volt sokszor, úgyhogy kellett akarni nem lenézni közben. De a látvány abszolút megérte.
Innen indultunk haza vissza az 5 órás úton, csak egy másikon mentünk lefelé, kábé egy órát kanyarogtunk szalagkorlát nélküli, hajtűkanyarokkal szabdalt kis egysávos úton, ahol a fékkel is spórolni kellett, mert figyelmeztettek, hogy ha egy óráig folyamatosan fékezünk, abból baj lehet. Én mondjuk nagyon nem szerettem volna ott levezetni. De azért leértünk, és még egy tavat is láttunk út közben, ami tök szép volt, csak már nem álltunk meg azt is befogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése