Lvl70

Also, life begins at lvl70... again.

Nosztalgia

 Tizenöt év után tegnap este újra benéztem a kő mögé... 

És ahhoz képest, hogy semmi gearem és tapasztalatom nem volt, egész tűrhetően healeltem. Szereztem is szép vállast.

Vicces volt, hogy kb. semmit nem tudtam a mechanizmusokról, hiszen ezeken a fightokon csak tankként voltam eddig jelen, hogy mit csinált a raid többi része, az eléggé kimaradt.

Deja vu

 Amúgy meg kicsit deja vu érzés, de ismét lvl70 lettem.

Ezt a projektet még nyár elején kezdtem, és ha tudom, hogy ennyi idő és energiabefektetés, valószínűleg kihagyom. Mert ugye nem akartam boostolni, mert boostolt karaktere mindenkinek van, pontosabban mindenképp sámán akartam lenni, mert talán az az egyetlen, amiből nincs még mindenkinek, és sámánt nem lehetett boostolni TBC Classic-ban. 

Szóval az 58 meglett egy durva hajrával, mehettem Outlandra, és ott szembesültem vele, hogy már egyáltalán nem emlékeztem rá, micsoda brutálsok xp kellett a 70-hez, és milyen lassan ment anno. Minden szint nyögvenyelős volt, és miután áttalenteltem restóra, a szólózás is vállalhatatlanul lassú lett. Szerencsére végül egy-két insta megoldotta a dolgot, és egy jó kis Sethekk Halls közepén healelve megléptem újra a 70-et.

Persze furi, mert végül is ezt a kieget csak egyszer csináltam végig korábban, hiszen egyetlen karakterem volt ekkor, Madleine, aki tank volt, úgyhogy tulajdonképpen van ebben most szépség healer szemszögből, de azért örülök, hogy túlvagyok rajta.

What's next? Nemtom. Raidelni nem tudok, mert túl korán van, meg annyira nem is vagyok még jó healer, hogy magabiztosan menjek ilyesmire, más meg nem nagyon van, maximum a mining/jewelcrafting felhúzása, ami viszont annyira unalmas, hogy még nem vettem rá magam.

Marinche

A június az mindig sűrű nálunk, szülinapok, évfordulók, miegymás. Éves videót kell csinálni, zsúrra kell készülni, és most még a munkában is sok a dolog, és van két éles határidőm írásra is.

Ezért (vagy nem ezért, de emellett) pontosan egy héttel a kapu megnyitása után én is átléphetek Outlandre a Burning Crusade Classic-ot megkezdeni. Kicsit piszokság volt a Blizztől, hogy összesen két hetet hagyott a felkészülésre, mert nekem három hét kellett hozzá. Ja, mert nyilván sámán kellett, minden más karakterből Dunát lehet rekeszteni már, és azt mondjuk megértem, hogy sámánt nem lehetett boostolni. Így most valami ordenáré sok mennyiségű segítséggel, kicsit őrült hajrával, de tegnap valamivel éjfél előtt meglett a lvl58.

Igen, nem akartam classic-ozni. Nem, nem tervezek raidelni. Igen, kemény volt, büszke is vagyok rá.

A Burning Crusade volt életemnek az a szakasza, amikor a legtöbbet játszottam (átlag napi hat órákat). És ez volt az a szakasz is, amikor teljes felelősséggel vittem a guild masterséget, raid leaderséget, rengeteget tanulva a vezetői szerepről, az emberek lelki világáról és a csapatirányításról - ezekből élek mind a mai napig. Ez a szakasz elmúlt most már elég régen az életemben, és először távolságot akartam tartani, de most úgy gondolom, fun lesz ezeket a vidékeket kötöttség nélkül, szabadon, kettesben végigsétálni.

Life begins @lvl60... again

 

Már pénteken megvolt a ding, kb. utolsónak a guildben, csak most jutottam el idáig, hogy meg is írjam. 

Szóval tetszik a Shadowlands. Nem annyira fantáziadús az egyes alvilágok megalkotása, különösen Ardenwealdben éreztem a rókabőrt, de maga az egész koncepció jó lett, a grafika és a vizuális rész nagyon oda lett téve, és a mechanizmusok is tetszenek. 

Ez a karakter ugyanaz, akivel 2006 elején rerolloltunk hordáról allyra, közben volt egy kis kitérő egy draenei pappal, de most sztori van, mert ez már a második kieg, amikor Sylvanast bántani tervezem Teldrassil miatt. Remélem, ezúttal találkozunk /kezeit ropogtatja.

Prezzies

Ja, hát látszik, hogy sűrűek a napok. Ami egyébként tök vicces, mert elég ingerszegény az élet így, hogy nem találkozunk emberekkel. De az, hogy otthon vannak a gyerekek, közben dolgozom, közben karácsonyra készülünk, nem hagy sok időt unatkozni.

De hogy még jobb legyen nekem, az alábbi dolgokkal töltöm napjaimat:

• adventi naptárzoknik varrása (a 11-iket fejezem be épp, egész jól magam előtt vagyok, tekintve, hogy ma még csak 6-a van)
• Shadowlands (eddig a szánalmas 55. szintet ütöttem meg, elég lassan haladok, viszont egészen van guild)
• Egyéb, meg nem nevezett karácsonyi ajándékok készítése (majd mutatom januárban)
• Adventi ablakok "levadászása" -> minden nap a falu egy-egy családja az adott számot feldíszíti az ablakára, és egy kis térképrészlet alapján meg kell keresni, gyakorlatilag ez az esti sétánk
• Team buildingek szervezése kisebb-nagyobb csapatoknak

Meg nézés, meg olvasás, meg írás. A szokásos rutinmunka.

Ja, tényleg, majd írok a Queen's Gambitről, ha lesz időm.

Glória és szárnyacskák

Szóval Legion, avagy miért játszom még mindig (már megint) egy több mint tíz éves játékkal.*
Anno a vanilla érában játszott velünk egy háromgyerekes anyuka, és akkor sem nem értettem, sem elképzelni nem tudtam, hogyan és miért játszik ő. Hogy van ideje, miért ezt csinálja és nem mást, satöbbi. Na, most már megvilágosodtam.
A WoW jó ideje az életem része, és csináltam durván is, azt nem akarom vissza, de egy kis kedves szüttyögésre minden kiegészítő magával ránt - és nem is bánom. Valljuk be, jelenlegi életkém nem túl eseménydús, viszont eléggé helyhez kötött. Mindkettőn segít egy jó videojáték. Nade akkor miért WoW még mindig?

1. Mert ismerem. Nem kell új dolgokat megtanulni, bonyolult képzettségfákat olvasgatni a neten, amire úgysincs időm. Az ujjam tudja, mit kell csinálni, és már mehetek is.
2. Mert a játék telis-tele van ismerős dolgokkal, kellemes emlékekkel, és emellé kínálja az új tartalmakat. A jelenlegi kiegről azt gondoltam, hogy Outland rókabőr lesz, de nagyon nem, és mindjárt kifejtem.
3. Mert nincs vége. Félreértés ne essék, általában szeretem a dolgok végét, azt a kellemes feloldást, ami a feszültség és a katarzis után megjutalmaz, de ha mindig más játékot kellene keresnem, amikor az egyiket befejeztem, és abba beleszokni stb. akkor ugye az első két pont sérülne.
4. Mert van társaság. Ez a legnagyobb vonzerő, hogy nem egyedül bámulom a képernyőt, hanem a férjemmel. És gyakran barátokkal.
5. Mert a kihívás mértéke általában pont jó. Se túl könnyű, se túl nehéz.

És hogy miért írtam meg éppen ma ezt a postot? Mert tegnap ismét volt egy jó élményem, amiről eszembe jutott, hogy kéne. Ötfős mythic, mindenféle kihívással (bugos boss, afk-s partytag miatt négyen trashelés) fűszerezve, szerény személyem zöld csíkok bámulásával (=heal), és bár több wipe is volt, végül megcsináltuk, és úgy éreztem, pont jó volt, hogy pofán csaptak minket, mikor nagy arccal odamentünk, de mikor szépen megtanultuk a harcot, meg lehetett csinálni.

Ami meg a Legiont illeti, szerintem a legjobb kieg eddig. Rengeteg olyan technikai dolog van benne, amiről az ember nem is érti, miért nem úgy volt eddig (appearance-ek, hogy csak egyet mondjak), de a sztori is jó (vikingek ftw), a helyszínek is nagyon szépek, a gyűlöletes daily questek helyett world questek vannak, ami kb. ugyanaz, de azért változatosabb, és amitől féltem, hogy mindenki ugyanazzal a fegyverrel fog rohangálni emiatt az artifactos hülyeség miatt, az sem nincs (transmogoltam), sem nem zavaró. Az order hall rendszer meg coolabb, mint a garrisonos, pedig azt is szerettem. Szóval heti átlag 8 órát megint Azerothon töltök. És nem bánom egyáltalán.

*Ezt a postot pár hónapja már tervezem megírni...

That's a lot of pet food

Nah, az utóbbi időben ezzel szöszmötöltem.

Nem kellett borzasztó sok hozzá, mert 380 körül hagytam abba úgy két éve, de azért nagy vállveregetés, hogy végre megvan.

Akivé vált

Végiglapoztam a World of Warcraft Tribute albumot, és van benne pár kifejezetten szép és/vagy művészi kép (meg pár idétlen is), de egy magasan kiemelkedik a többi közül:

Persze pont ez az egyetlen fickó, akinek nincs weblap a képe alatt. Deviantarton fenn van, a többi képe is hasonló tematikájú, többnyire SC.
Ebben a képben az tetszik, hogy annak, aki nem ismeri a warcraft univerzumot, és nem játszott végig kilenc év WoW-ot, illetve még előtte három év Warcraft 3-at, annak "csak" egy jó kép, vagy talán még az se.
Nekünk viszont egy történet, egy iszonyú tragédia, hiszen ott voltunk az elejétől, a szőke, fafejű de jót akaró sráctól és a fiatal, pirulós varázslónőtől odáig, amikor meg akartuk menteni a lelkét, de nem sikerült, és menekülnünk kellett egy szűk szorosban egy léghajó felé, aztán pedig végeznünk kellett azzal, akivé vált.

6 millió év

Az a durva, hogy amióta megjelent, az összes játékos összes playtime-ja több mint 6 millió év... Én nem mertem megnézni a /played időmet már egy ideje.

Maronne, battle pet master

A hétvégén végre 25-ös szintűek lettek a battle petjeim, úgyhogy most már autentikusan írhatok a battle pet systemről.

Ha az ember túljutott azon, hogy pokémon-klón meg nyuszikák harca meg fúúúúúj, akkor tulajdonképpen egy remek kis game-in-the-game játékot kapunk. Egészen olyan a rendszere, mint egy jó kis gyűjtögetős kártyajátéknak. Ugyanúgy megvan a gyűjtögetés öröme ritkasággal, belátható de nem egyértelmű mennyiségű megszerezhető pettel, és ugyanúgy megvan maga a játék alapvetően egyszerű de mégis taktikai harcot lehetővé tevő szabályokkal, minimális véletlenszerűséggel, újrajátszhatósági faktorral.
Miről is van szó? A Magic: The Gathering öt színe helyett itt tíz "színt", azaz tíz pet-típust kapunk, ezek szépen körbeütik egymást. Két dimenziója van ennek: a típus határozza meg, mennyire vagy ellenálló mások támadásával szemben, és a képességed típusa határozza meg, mennyire vagy hatékony a másik ellen.

Emellett van három alapképesség:

• gyorsaság: ez határozza meg, hogy ki kezd egy adott körben (ja, mert körökre osztott játékról van szó)
• erő: ettől sebzel nagyobbat
• életerő: ez az, ami ha elfogy, akkor baj van.

Nyilván a gyors peteknek nincs annyira ereje és életereje, az erős petek szinte sose kezdenek harcban, stb. Szóval elég jól ki van balanszolva.
És akkor minden petnek van összesen 6 darab képessége, de 3 sloton, tehát minden csata előtt el kell dönteni, melyik 3 képességét használjuk.

Mi ebben a taktika, kérdezhetnénk? Hát az, hogy nem 1v1 van, hanem 3v3, azaz egy három petből álló csapatot kell alkotni, és ezeknek kell úgy szinergizálniuk vagy úgy összeállniuk, hogy lehetőség szerint minél több mindenre fel legyél készülve. A peteket lehet cserélni a csatában, tehát ha látjuk, hogy egy undeaddel állunk szemben, akkor lecserélhetjük a humanoid petünket mondjuk egy critterre - a hátrány ugye annyi, hogy azt a kört buktuk, mert akkor a csere a cselekedetünk a körre.
És akkor persze vannak olyan pet-képességek, hogy két körig bepókhálóz, és nem tudsz petet cserélni... szóval mindenre van taktika.

Mi a cél?

• Gyűjtögetés: vannak achievementek arra, hogy minél több petet gyűjts össze, de ez egyre nehezebb lesz, mivel vannak olyanok, amelyek pl. csak nyáron jelennek meg, csak esőben vagy csak server restartkor... Én 221 petnél tartok a több mint 600-ból, de ez még csirke, gyúrni kell.
• A világ meghódítása: ez amúgy is mindig cél, de itt gyakorlatilag a pve-t jelenti, azaz azt, hogy a világon elszórtan élő battle pet tamer-eket legyőzzük. Nekem az a tapasztalatom, hogy itt mivel pontosan tudod, kivel fogsz szemben állni, ezek nem igazán jelentenek kihívást, mert össze tudsz állítani pontosan olyan csapatot, amely a leghatékonyabb azok ellen.
• Igazzy csata: szerintem ez a végső cél, azaz a pvp. Itt jön ki igazán a csapatösszeállítás, a taktika és az egésznek a szépsége és finomsága. Itt nem tudod előre, mivel fogsz szembekerülni, és úgy kell felkészíteni a csapatot, hogy minél többféle ellenséges csapatra jó legyen.

Az én ultimate csapatom jelenleg:


Mandulka

Marabu

Mazsola

 Azért annyira jók, mert három különböző típus (humanoid, elemental, undead), viszont a képességeik nagyszerűen szinergizálnak egymással. Gyakorlatilag az a lényeg, hogy mindenkit lefagyasztok, és utána brutálnagyot sebzek beléjük. Ha mechanical-ok, akkor még többet. Kiegészítésnek pedig van egy-egy képességem a magic és a flying petek ellen.

Egy kis WoW nosztalgia

Frissítés: betettem néhány képet... Alig bírtam kiválogatni, melyikek legyenek...

Két napja próbálom megfogalmazni, mit érzek a WoW accountom lefagyasztása kapcsán. Először azt mondtam volna: tompa üresség. De ez nem igaz, ezt inkább akkor éreztem, amikor a többiek freezeltek. Aztán gondolkodtam, és a mélabú ötlött eszembe, amolyan nosztalgiázós fajta. Ez már jobban fedi a lényeget.
Maga a játék nem annyira hiányzik, mint a társasági élmény, amit nyújtott. Sok-sok emlék gyűlt fel az évek alatt, sikerek, kudarcok, vicces dolgok, bánatok és vigasztalások, küzdelem, jól megérdemelt jutalmak, és mind-mind más emberekhez kapcsolódott. Többen közülük azóta wowon kívüli, személyes barátok lettek, és persze fogunk még találkozni más játékokban. Most pedig vannak offline játékok, de egyik sem köt le igazán. Az a tudat hiányzik, hogy amikor elindítottam a WoWot, tudtam, hogy értelmesen fogom tölteni az időmet. Nem csak szórakozom, de beszélgetek, kapcsolatot építek, filozofálok, vagy éppen másoknak biztosítom a szórakozását azzal, hogy ott vagyok. Hasznos vagyok. Ezt egy offline játék soha nem adhatja vissza: az "csak" szórakoztat. Persze bizonyos ideig ez is elég, a hosszantartó lebilincseléshez viszont már nem.

2005-ben kezdtem el játszani, sőt, igazából még korábban, az európai bétában, élesben pedig a megjelenés napjától. A payment historym elég csinos összegre rúg, mégsem sajnálok egyetlen centet sem.

Úgy kezdtem, mint mindenki más: guild nélkül, csak ízlelgetve a tartalmat troll rugómmal. Aztán valamikor 32-ik szint környékén megláttam egy Pálpusztai nevű undead warriort, és bár roppant szellemesnek tartottam
ezt a nevet, így suttogtam rá: "Hülye egy neved van." Ekkor tudtam meg, hogy magyarok is játszanak a szerveremen. Kis vicces eszmecsere után kérdezték, hogy akarok-e guildtag lenni, én persze nem tudtam, mi az, de tetszett a dolog, és beléptem. Itt kezdődött minden.

Shaonadren vezetésével létrejött a Sons of Attila the Hun nevű guild, magja a későbbi saját guildemnek. A kezdeti összecsiszolódások és a játék tanulása mellett éjszakákba nyúló beszélgetések, viccelődések, barátkozások, wow szakzsargon megtanulásának ideje. Aztán mikor rájöttünk, hogy mivel mindenki warrior vagy sámán (tisztelet a kivételnek), így nem igazán tudunk sikert aratni a lvl60-as contentben, hosszas tipródás után betagozódtunk egy svéd guildbe, a Northstar Legion-ba.

Ez volt az első nemzetközi élményem, az ottani svéd, holland és egyéb arcok megismerése, életem első chatelései angolul, miegymás.

Aztán rerolloltunk Alliance-ra. Én nem bántam, még azt sem, hogy itt már én lettem a guildmaster, a Hunicum nevű guildben. Ez volt a WoW fénykorunk, nagy guild, erősen dolgozva a végcontenten. Igazi tyúkanyó voltam: próbáltam vigyázni minden guildtag lelki világára, minden energiámat beleadtam ebbe a feladatba, gyakorlatilag másodállásként (bár akkor így sosem gondoltam rá), annyi időt töltöttem vele. Közben én magam is fejlődtem: damage dealerből tankká, night elf warriorrá.

Ebből a korszakból van a legtöbb felejthetetlen élmény: a gnóm kislányfutástól az első szintű undeadok Lights Hope Chapel-be kísérésétől a stormwindi kincskeresésig mindenféle fun program, a saját készítésű videóim Madeleine életéről, Karazhan orrvérzésig, a Gruulos sikerélmény és a "last try" varázsszó, a "megnézem, mi van a kő mögött", úristen, fel sem tudom sorolni, mennyi minden.
Ez a korszak minden energiámat kiszívta, és ma, hideg fejjel pontosan tudom, hogy ekkor léptem át azt a bizonyos határt és vittem túlzásba a dolgot, de még így sem mondanám, hogy másképp csinálnám.

A végső korszak a lich kinggel már a lenyugvásé volt, átnyergelve egy új szerverre, nulláról felhúzni egy draenei papot, és újra kicsiben játszani: hét-nyolc fős guilddel, csak a szórakozásra koncentrálva, heti kétszer két órában, szigorúan raid nélkül. Heroicozások, pvp (főleg arénázás), napi küldik és achievementek korszaka ez. Megcsináltam visszamenőleg a Loremastert, a petgyűjtést és még rengeteg mindent, persze csak azokat, amelyek tetszettek.
Aztán mindenki lemorzsolódott, és offline játékká vált a WoW, közben baromira sűrű lett a munkahelyi életem, és vasakarattal elhatároztam, hogy azért is írok újabb regényt, és hirtelen nem loggoltam be két hónapig.

A winyómon legalább 40 gigányi videó, még feleannyi screenshot, táblázatok, ilyesmi - és még nem töröltem le a játékot magát sem. Kedvelem Azeroth világát, a Warcraft 3-at is kétszer nyomtam végig, szóval semmi örök búcsú.
De most egyelőre szünet. Aztán majd meglátjuk. Nagyon várom a Diablo 3-at. A Blizzard összes játéka telitalálat volt eddig, várom a folytatást.