Egy kis WoW nosztalgia

Frissítés: betettem néhány képet... Alig bírtam kiválogatni, melyikek legyenek...

Két napja próbálom megfogalmazni, mit érzek a WoW accountom lefagyasztása kapcsán. Először azt mondtam volna: tompa üresség. De ez nem igaz, ezt inkább akkor éreztem, amikor a többiek freezeltek. Aztán gondolkodtam, és a mélabú ötlött eszembe, amolyan nosztalgiázós fajta. Ez már jobban fedi a lényeget.
Maga a játék nem annyira hiányzik, mint a társasági élmény, amit nyújtott. Sok-sok emlék gyűlt fel az évek alatt, sikerek, kudarcok, vicces dolgok, bánatok és vigasztalások, küzdelem, jól megérdemelt jutalmak, és mind-mind más emberekhez kapcsolódott. Többen közülük azóta wowon kívüli, személyes barátok lettek, és persze fogunk még találkozni más játékokban. Most pedig vannak offline játékok, de egyik sem köt le igazán. Az a tudat hiányzik, hogy amikor elindítottam a WoWot, tudtam, hogy értelmesen fogom tölteni az időmet. Nem csak szórakozom, de beszélgetek, kapcsolatot építek, filozofálok, vagy éppen másoknak biztosítom a szórakozását azzal, hogy ott vagyok. Hasznos vagyok. Ezt egy offline játék soha nem adhatja vissza: az "csak" szórakoztat. Persze bizonyos ideig ez is elég, a hosszantartó lebilincseléshez viszont már nem.

2005-ben kezdtem el játszani, sőt, igazából még korábban, az európai bétában, élesben pedig a megjelenés napjától. A payment historym elég csinos összegre rúg, mégsem sajnálok egyetlen centet sem.

Úgy kezdtem, mint mindenki más: guild nélkül, csak ízlelgetve a tartalmat troll rugómmal. Aztán valamikor 32-ik szint környékén megláttam egy Pálpusztai nevű undead warriort, és bár roppant szellemesnek tartottam
ezt a nevet, így suttogtam rá: "Hülye egy neved van." Ekkor tudtam meg, hogy magyarok is játszanak a szerveremen. Kis vicces eszmecsere után kérdezték, hogy akarok-e guildtag lenni, én persze nem tudtam, mi az, de tetszett a dolog, és beléptem. Itt kezdődött minden.

Shaonadren vezetésével létrejött a Sons of Attila the Hun nevű guild, magja a későbbi saját guildemnek. A kezdeti összecsiszolódások és a játék tanulása mellett éjszakákba nyúló beszélgetések, viccelődések, barátkozások, wow szakzsargon megtanulásának ideje. Aztán mikor rájöttünk, hogy mivel mindenki warrior vagy sámán (tisztelet a kivételnek), így nem igazán tudunk sikert aratni a lvl60-as contentben, hosszas tipródás után betagozódtunk egy svéd guildbe, a Northstar Legion-ba.

Ez volt az első nemzetközi élményem, az ottani svéd, holland és egyéb arcok megismerése, életem első chatelései angolul, miegymás.

Aztán rerolloltunk Alliance-ra. Én nem bántam, még azt sem, hogy itt már én lettem a guildmaster, a Hunicum nevű guildben. Ez volt a WoW fénykorunk, nagy guild, erősen dolgozva a végcontenten. Igazi tyúkanyó voltam: próbáltam vigyázni minden guildtag lelki világára, minden energiámat beleadtam ebbe a feladatba, gyakorlatilag másodállásként (bár akkor így sosem gondoltam rá), annyi időt töltöttem vele. Közben én magam is fejlődtem: damage dealerből tankká, night elf warriorrá.

Ebből a korszakból van a legtöbb felejthetetlen élmény: a gnóm kislányfutástól az első szintű undeadok Lights Hope Chapel-be kísérésétől a stormwindi kincskeresésig mindenféle fun program, a saját készítésű videóim Madeleine életéről, Karazhan orrvérzésig, a Gruulos sikerélmény és a "last try" varázsszó, a "megnézem, mi van a kő mögött", úristen, fel sem tudom sorolni, mennyi minden.
Ez a korszak minden energiámat kiszívta, és ma, hideg fejjel pontosan tudom, hogy ekkor léptem át azt a bizonyos határt és vittem túlzásba a dolgot, de még így sem mondanám, hogy másképp csinálnám.

A végső korszak a lich kinggel már a lenyugvásé volt, átnyergelve egy új szerverre, nulláról felhúzni egy draenei papot, és újra kicsiben játszani: hét-nyolc fős guilddel, csak a szórakozásra koncentrálva, heti kétszer két órában, szigorúan raid nélkül. Heroicozások, pvp (főleg arénázás), napi küldik és achievementek korszaka ez. Megcsináltam visszamenőleg a Loremastert, a petgyűjtést és még rengeteg mindent, persze csak azokat, amelyek tetszettek.
Aztán mindenki lemorzsolódott, és offline játékká vált a WoW, közben baromira sűrű lett a munkahelyi életem, és vasakarattal elhatároztam, hogy azért is írok újabb regényt, és hirtelen nem loggoltam be két hónapig.

A winyómon legalább 40 gigányi videó, még feleannyi screenshot, táblázatok, ilyesmi - és még nem töröltem le a játékot magát sem. Kedvelem Azeroth világát, a Warcraft 3-at is kétszer nyomtam végig, szóval semmi örök búcsú.
De most egyelőre szünet. Aztán majd meglátjuk. Nagyon várom a Diablo 3-at. A Blizzard összes játéka telitalálat volt eddig, várom a folytatást.