Karak tulajdonképpen elégedett volt a sorsával. Olyan tulajdonoshoz került, aki gondoskodott öreg csontjairól, rendszeresen vitte szervizbe, befoltozta a festékhibáit, hogy ne rozsdásodjon, puhán nyomta a gázt, és garázsban tartotta. Karak már sok-sok éve figyelte az embereket, és úgy érezte, már mindent látott.
Aznap minden ugyanúgy kezdődött, mint más napokon. Elmélkedett a garázsban az elmúlt tizenöt év viszontagságain, felidézte bohó ifjúságát, amikor még vidáman zakatolt a három hengere, és kicsöppent egy kis szélvédőmosó folyadék az arcára közben. Azt hitte, aznap nem lesz feladata, de a gazdája egyszer csak megjelent, sietve beült, és már indultak is. Karak tudta, hogy nem mehetnek nagyon messzire, mert a gazda nem hozta az apróságokat - és nem is tévedett, csak a boltba mentek.
Hűségesen állt a parkolóban, amíg gazdája bevásárolt, és először nem tulajdonított jelentőséget annak a kisfiúnak sem, aki fagyival a kezében közeledett felé.
A kisfiú lelassított, majd megállt Karak előtt. Egy pillanatig csak nézte, aztán megkerülte, belesett a vezető oldali ablakon, a fagyiról teljesen megfeledkezett. Karak azt is békésen tűrte, ahogy a kisfiú egészen rádőlt, bár nem értette, mit akar tőle az idegen.
Aztán a kisfiú odafordult az anyukájához, és sugárzó arccal azt mondta:
- Hiszen ez egy sportkocsi!
Karak pedig, akit még sosem tévesztettek össze egy Ferrarival csak azért, mert piros, úgy érezte, hirtelen éveket fiatalodott.
Hazafelé végig vidáman brümmögött magában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése