Kutya kéne

Leszoktam arról, hogy beszélgessek nálam idősebbekkel a gyereknevelésről. Azért, mert kétféle reakciót vált ki, amikor azt mondom, hogy most ez vagy az a "hivatalos álláspont", vagy hogy utánaolvastam, és én így szeretném csinálni. Kétféle reakciót tudok ugyanis kiváltani:
1. Tagadás: Hiába olvastam utána, az interneten és a könyvekben csak hülyeség van, az a jó, ahogy régen volt.
2. Szomorúság: Ha így a jó, akkor én rosszul csináltam.

Biztos van egy csomó dolog, amit én csinálok rosszul, és persze a jó és rossz is relatív, mert az a kérdés, mi a cél. Plusz valószínűleg nagyon kevés olyan szülő van, aki direkt akar(t) rosszat a gyerekének, ezért egyrészt kár azon bánkódni, hogy másképp kellett volna csinálni, mert az akkori tudásával mindenki a lehető legjobbra törekedett, másrészt ha egy szülő meg van győződve valamiről, hogy az tutibiztosan jó a gyerkőcnek, akkor lehetetlen meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Gondolom, engem is.

Ja, és volt egy aranyos jelenet mostanában: vittem az utcán a kisasszonyt kenguruban, találkoztam a majdnemszomszéd asszonnyal, akinek három gyereke van, a legkisebb is négy már. Mosolyog, gügyög, jajdearanyos, majd megjegyzi:
- Olyan cukik ilyenkor, de nekem már nem kell több gyerek. Most egy kutya kéne...