Kevesebb macera

A tompa fájdalmat meg lehet szokni. Ha nem nyilallós, hirtelen meglepő fajta, hanem a "nyomós", kitartó, és nem elviselhetetlen, azt az ember megtanulja figyelmen kívül hagyni - amennyire lehet. Aztán amikor valamiért mégis elmúlik, az olyan furcsa... szinte hiányzik (NEM).
Aztán amikor már az ember beleringatta magát a hitbe, hogy meggyógyult, és innentől legalább ez a fájás nem üldözi, akkor visszajön. Na, az rosszabb, mint ha el se ment volna.
A legrosszabb pedig az, hogy az ember ilyenkor sokszor azt mondja magának, hogy ha úgyse megy el, akkor inkább nem is törődik vele, hanem ezzel él együtt, kevesebb macera.

Mindig az jut eszembe, hogy mit csináltak 150 évvel ezelőtt az emberek... De valószínűleg simán együtt éltek minden bajukkal, és ennyi idősen már kezdtek felkészülni a nagymama-szerepre.

Ja, meg az, hogy éppen van egy olyan karakter az Absolution Gap-ben, amit olvasok, aki fájdalom-junkie... Ez önmagában még nem meglepő, mostanában sok ilyet lehet olvasni, és a karakter elég hiteles is... csak az én ízlésemnek és jelenlegi helyzetemnek kicsit extrém.