Morcogás

Kistücsök morcos. Morcosan kel fel, morcos egész nap, morcosan vacsorázik. Nincs kedve semmihez, mindennek ellenáll, semmi nem tetszik neki, minden új játékot elutasít, nem hallgat sem szép kérésre, sem utasításra. Megnyilvánulásainak fele "nem", a másik fele "semmi". Gyakorlatilag egész nap számol, bármilyen játékkal, előre-vissza, énekelve vagy csak magában motyogva, magyarul és angolul. Nem hagyja azt sem, hogy lefényképezzem, alig lehet értelmes képet készíteni róla.
Valami baj van, de nem tudom kideríteni, micsoda.
Persze vannak jobb pillanatok, amikor nem tudja megtartani ezt a morcosságot, és felhőtlenül kacag azon, hogy rossz helyre tette a formák és színek játékban a trapézt, vagy amikor csillogó szemmel hallgatja a kitalált mesét. De ebből van kevesebb.
Pedig megyünk ki sokat most, hogy jobb az idő, úgyhogy van friss levegő, mozgás bőven. Iszonyú sokat fejlődött az ügyessége, amióta oviba jár, a labdával most már szinte mesterien bánik. A mászásban is sokkal ügyesebb, sőt. Most már majdhogynem átesett a ló túloldalára, és megszűnt a veszélyérzete.
Ebben a hónapban többször is voltunk vendégségben, és ott mindig kedves és közvetlen volt, játszott a házigazdákkal, értelmes mondatokban beszélt (bár kicsit halkan, de lehetett érteni), és rengeteget ugrált. Néha olyan érzésem van, hogy csak rám haragszik, és a világ többi részével minden rendben.
Ami viszont mindenképp megemlítendő, hogy kitalálta az első játékot, amit együtt tud játszani a kistesójával. A játék neve: "Hol a kutyus", és akkor is játssza, amikor a hugi nem akarja, simán kézen fogja, és áthúzza a szobába, ahol elrejtette a Duplo kutyát. Kezdetben tényleg elrejtette, de mondtam neki, hogy úgy tegye, hogy látszódjon, és azóta ez teljes sláger, mert Pindúrtündér tényleg megtalálja a kutyust, és rá is mutat, és most már azt is megtanulta, hogy akkor neki nem kell elvenni, hanem a kutyus elmegy egy másik helyre, ahol szintén meg kell keresni.
A március 15-ei ünnepről is lecsapódott neki valami, mert aznap ugyan nem voltunk semmilyen komolyabb eseményen, de kokárdát hordtunk sétáláskor, és egyszer csak azt mondta:
- Menjünk el a Petőfi Sándor utcába!
És el is mentünk, nincs messze.

Amiről eddig nem meséltem sokat, az a névalkotása. Amikor saját mesét mesélünk, akkor el szoktuk nevezni a dolgokat (manókat, emberkéket, autókat, egyéb szereplőket), hogy aztán később is szerepelhessenek egy másik mesében. A neveket kezdetben én adtam, de most már egy ideje mindig azt mondja, hogy "nem, nem úgy hívják, hanem...", és alkot egy nevet. Amik szerintem zseniálisak, így hagyom. Nevek többek között: Csimli, Milácsli, Pencsli, Apca, Csimpál.

Remélem, nem kell még egy hónap, hogy kijöjjön ebből a morcogásból... Néha nagyon nehezemre esik, hogy ne érezzem megbántva magam, mikor ésszel tudom, hogy nem azért csinálja, hanem csak szeretetre vágyik... De azért rosszul esik így is ez a sok elutasítás.