Kiolvastam a The Last Emperox-t. Elég mérges voltam Scalzira, amiért kinyírta a kedvenc szereplőmet, de aztán megbocsátottam neki (sort of). SPOILER.
Sokan kritizálták a könyvet két szempontból: 1. Nincs vége. 2. Scalzi ne írjon űroperát.
Egyikkel sem értek egyet. De menjünk sorjában.
Egy sorozat harmadik, lezáró kötetével szemben mindig nagy az elvárás, és azt én is éreztem, hogy a végén kicsit gyorsabb volt a tempó, mint kellett volna, és lehetett volna még szépen húzni, kifejteni itt-ott. De én élveztem minden percet a könyvvel, mert egyrészt Scalzi, és egyszerűen zseniális, milyen könnyedén, már-már társalgó stílusban ír sorsfordító eseményekről is, másrészt mert már ismertem a világot, és egy harmadik kötetben már lehet egy kicsit apellálni az olvasó ismeretére, összekacsintani, mosolyogtató easter eggeket beletenni, aha-élményeket okozni, és itt volt bőven mindegyik. Nyilván rájöttem, hogy Kiva lesz az új emperox, meg nyilván rájöttem az utalásokból, hogy Jiyi valójában Rachela I, és zseniálisnak tartottam az egész beszélgetést a két AI között. Az ilyesmit nagyon szeretem, amikor már bevont a könyv a világgal, és lehet benne lubickolni, csak abban a világban megvalósuló szitukat, párbeszédeket végigkövetni.
Cardenia még mindig nagyon jó karakter, és talán itt fogta meg a legjobban Scalzi az ábrázolással. Az ő és Marce kapcsolata is szívemhez közel áll, mert végre egy működő kapcsolat ábrázolása, ráadásul nagy respect a szerzőnek, amiért férfi létére megírt egy olyan kapcsolatot, ahol a férfi van reaktív szerepben, ő az, aki a másik hullámvizén evez. Szerethető, kedves mindkét karakter, már csak miattuk is érdemes lenne.
Az, hogy ez mennyire űropera, nem tudom. Nyilván egy széteső világ világmegváltó törekvései az kábé ez a kategória, és erre mondjuk tényleg nem kaptunk egy határozott választ, hogy miként sikerült vagy nem, de nekem jó balansz volt a komoly szál és a humorosság/feloldás között, és attól, hogy Kiva káromkodik meg egy egész fejezeten keresztül fogoly, még értettem, mi forog kockán a "nagy szál" résznél. És persze egybeesett a megoldás a személyes bosszúval, ez meg csak gain.
Ja tényleg. Kiva és Senia kapcsolata is nagyon el lett találva szerintem.
A vége nekem elég volt arra, hogy most elfogadjam, hogy most kezdődhet el az érdemi munka, amely megmenti az emberiséget, és elfogadtam azt is, hogy ez talán nem annyira érdekes, hogy le legyen írva a regényben. Elég, ha ránk, olvasókra van bízva. Nyilván van benne annyi nyitva tartott ajtó, hogy ha Scalzinak mégis kedve szottyan egy pár száz évvel későbbi sztorit írni The End-re, akkor megtehesse, de a fő cselekmény kapott lezárást, méghozzá egy elég látványos jelenettel.
Két morgásom volt: az egyik, hogy maga az összeesküvés szerintem elég butácskának volt ábrázolva, ennél egy kicsit ravaszabbnak ismertük meg a szereplőket. Nem tudom, lehet, hogy az ellenállók nagy részének letartóztatása végül azt eredményezte, hogy csak a másodvonalasok maradtak, és így az összeesküvés is gyengébb kellett legyen, de semmit nem tudtak felmutatni, arctalanok voltak Nadashe-n és Prestoron kívül. A másik pedig, hogy Grayland nem használja az udvartartását. Legalább 1-2 ember lehetne mellette, akiben bízik, tök jó karakter volt az a parancsnok, akit elküldött The End-re, lehetne még pár erős jellem az ő oldalán. Gyakorlatilag csak Marce-t, Kivát és AI-ket tartott maga mellett.
Összegzés: én élveztem ezt a könyvet nagyon, meg is vettem magyarul a polcra, bár angolul olvastam hangoskönyvben.
Az meg, ahogy Will Wheaton kiejti Nadashe Nohamapetan nevét, priceless.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése