Two Brave Astronauts #3

7-12. nap: Skócia

Korábban nem jártam Skóciában, csak azt tudtam, hogy szép hely - viszont rengeteg kulturális ismerettel rendelkezünk (direkt vagy áttételesen), úgymint skótduda, skótszoknya, Highlander, s-ezés, klánok, ilyesmik, de mint minden más helyet, ezt is látni kell ahhoz, hogy az ember magába szívja a hangulatát, milyenségét.
Számomra plusz élményt jelentett meglátni, hogy a skótok is használják a hagyományos, gaelic nyelvüket, mindenhol minden ki van írva az angol mellett így is. A kiejtésről halvány fogalmam sem lévén persze nem jutottam közelebb a nyelv megismeréséhez, de legalább azóta utánaolvastam egy kicsit.
Skócia amúgy önmagában is egy földtörténeti kuriózum, a táj egyszerűen zseniális: hegyek és tavak minden mennyiségben, délebbre erdővel, északabbra erikákkal. Kilométereket lehet menni anélkül, hogy emberkéz nyomát látnánk, és ez az érintetlenség illúzióját adja. Aztán egyszer csak látom a térképen, hogy falu következik, hiszen kis pötty, neve is van, odaérünk, és ott áll három darab takaros, csinos házikó a dupla kéményekkel, a környéken pedig kerítések és birkák. Zseniális.

Wallace kardja

Skóciába átérve az első dolgom volt Stirlingbe navigálni, egy másik nagy kedvenc film, a Braveheart miatt. Itt elsősorban a Wallace Monument érdekelt, amelyről egy nappal korábban még azt sem tudtam, hogy létezik, csak a térképről olvastam le. Azt gondoltam, biztos valami kis kőoszlop szépen ráírva, micsoda nemzeti hős volt ez a Bill. Hát nem: 67 méter magas torony, amelyben 246 lépcsőfok vezet a tetejére. Ez a londoni kirándulásban a Szent Pál Katedrálishoz képest smafu, úgyhogy simán felmásztunk - a közbenső emeleteken kiállítások, a tetején gyönyörű kilátás és iszonyatos szél. Az épület méltó az emberhez koronás tetejével, messziről látható, tiszteletet parancsoló méltóságával... de ami a legmenőbb, hogy ott őrzik Wallace kardját! Plusz itt találtunk némi magyar vonatkozást is, mert mint kiderült, maga Kossuth is adakozott az emlékmű létrejöttéért. Van róla dokumentum a kiállításon.

Loch Lomond

Aztán megismerkedtem életem első loch-jával: a Loch Lomonddal. Azért tetszett jobban, mint a Ness, mert nem egy egyszerű virsli, hanem szigetekkel tagolt, vadregényes tó ez. A partján sétálgattunk, komolyabbat nem tudtunk kirándulni, mert nagyon haragos felhők harcoltak a kékséggel az égen... de így is lett fogalmam róla, mennyire idilli ez a környék. Másnap azért megnéztük a Loch Ness-t is, ha már a környéken jártunk, hátha kiszúrjuk Nessie-t, de nem dugta ki a fejét... Igazából maga az odaautózás is egy élmény volt, hiszen keresztbe végigmentünk a highlanden, rengeteg gyönyörű kis falut, dombot, tavacskát látva. Amikor közel s távol te vagy az egyetlen ember, az egészen éteri élmény.
A Loch Ness partján láttuk az egyetlen várat, amely nem maradt meg a maga teljességében (gyakorlatilag egy rom), de még így is elég jó látványosságot csináltak belőle rengeteg infóval, makettekkel, történelmi kisfilmmel, a középkori életből vett részletekkel, interaktív tárlattal. A neve Urquhart Castle, de mivel itt végig esett az eső, nem lettek szuper képek sajnos. Aztán megnéztük a Loch Ness Centre nevű kiállítást is, amely a legendát kötötte össze a tudománnyal és a földtörténettel, elég impresszív módon. Nekem nagyon tetszett.
Másnap, azaz vasárnap értük el végső úti célunkat, a Skye-szigetet Skócia északnyugati csücskében.

Ma már egy híd segítségével könnyedén megközelíthető, területre elég nagy (~1600 km2), és kicsit emlékeztetett engem a Lofoten-szigetekre (tengerből hirtelen kiemelkedő hegyek, üdezöld és barna aljnövényzet, birkák), de mégis más. Az időjárással nagy mázlink volt, verőfényes napsütés várt bennünket, és maradt mind a három napig, amíg ott voltunk.

Eilean Donan

Mielőtt azonban átértünk volna, a sziget bejáratánál megálltunk az Eilean Donan Castle-nél, amely azért az egyik kedvencem, mert egy kis szigeten áll egy fjordban, valamint ez is ugyanolyan rom volt, mint Urquhart, de ezt egy kedves fickó (Lt. Col. John MacRae-Gilstrap, egy klánleszármazott) a XIX. szd közepén fogta és újjáépítette a legnagyobb tisztelettel és alázattal, ami lehetséges. Az eredmény? Szívesen laknék benne.

Coral Beach

Aznap volt a legnagyobb az egy napra jutó várnézés aránya, mert rögtön elautóztunk a Skye legnyugatibb részéig, ahol is a MacLeod-ok 800 éven át folyamatosan lakott várát, a Dunvegan Castle-t is megnéztük. Ami azért menő, mert kábé a 3%-át láthatja a turista, a többiben tényleg laknak. Az viszont elég jól meg van csinálva, és közben egy kis klántörténelmet is kapunk. A szigeten amúgy majdnem minden a MacLeod-ok és a MacDonald-ekről szól, rengeteg történettel, legendával, sőt, még a természeti képződményeknek is ilyen nevet adnak, hogy MacLeod's Maidens, MacLeod's Table stb. A vártól némi sétára egészen meglepő dolgot lel, aki tudja, mit kell keresni: egy igazi coral beach, hófehér part, icipicire őrlődött korall- csiga- és kagylódarabokkal. Itt volt a legnagyobb esély rá, hogy megmártózzam a tengerben (szerintem itt legalább 17 fokos lehetett, plusz sütött a nap), viszont pont itt nem volt nálam fürdőruha.

Old Man lábánál

Háromszor aludtunk a Skye-szigeten, mindháromszor más campingben; tőlünk telhető legalaposabban bejártuk az egészet. Rögtön az elején beszereztünk egy füzetecskét Walks on Skye címmel, ebben 31 séta/túra szerepelt különböző nehézséggel. Kiválasztottunk egy egyszerűt, egy közepeset és egy nehezet, és kirándultunk mindenfelé. A legnehezebb túra a The Cuillins nevű déli, magasabb és csipkésebb hegyek közé vezetett, innen az egyetlen kép, amelyet fel tudtam tenni egy visitor centre wifijével (amúgy nuku internet). Azonban a közepes túra is említésre méltó: egy bazinagy szikla, amely kiáll a Storr hegyből, a The Old Man of Storr nevet viseli. Na, oda felmenni nem 246 lépcső, hanem sokkal több. Viszont a látvány abszolút megéri.

Isle of Skye Pipe Band

Mintegy véletlenül megtudtam, hogy minden kedden este a Skye-szigeteki skótdudás egyesület az egyik fő kisváros, Portree főterén ad bemutatót, úgyhogy úgy szerveztük, hogy kedd este ott lehessünk. Látni azt, hogy náluk a hagyományőrzés nem csakazértisből megy és nem megkülönböztetés, hanem természetes és szívből jövő, illetve hallani azt, mennyire lelkesek a saját zenéjükkel kapcsolatban, még talán nagyobb élmény volt, mint maga a zene. És az is tetszett, hogy sok fiatal volt a csapatban, persze lányok is, ami nem épp hagyományos, de legalább fennmarad ez a szép tradíció.
A Skye-on töltött utolsó napon megismerkedtünk a skót kultúra egy másik fontos elemével: ellátogattunk a Talisker Whisky Distillery-be, ahol elmesélték nekünk a whiskyfőzés folyamatát és a helyi legendákat egyaránt. Meglepő, de egy csomó új és érdekes dolgot tanultam (a whiskyt nem kedvelem jobban).

A királyné és én

Szerdán indultunk el visszafelé - talán csütörtökön is elég lett volna, de nem akartuk azt, hogy az utolsó két nap csak az autópályákról szóljon, így minden napra találtunk egy kis miniprogramot. Ennek szellemében szerdán ismét megálltunk Stirlingben, hogy az elején elmaradt Stirling Castle-t bepótoljuk (bár ez csütörtök reggelre csúszott, mert már nem volt nyitva, mire odaértünk). Ez is egy olyan vár, amelyet brutális pénzekből a Historic Scotland nevű szervezet újított fel, és méghozzá gyönyörűen. Olyan kiállítást lehet látni a Stewart királyok életéből, hogy le a kalappal. A vár elhagyatott csarnokait a XX. században katonai kiképzőközpontként és laktanyaként használták, úgyhogy volt mit helyrehozni. De ők a felújítást megfejelték még autentikus bútorokkal, falfestményekkel, faliszőnyegekkel, sőt, ruhákkal is. Skót látogatásunk utolsó állomása felrakta az i-re a pontot.

13-14. nap: Az út vége

Itt született Shakespeare

Még két állomásunk maradt a visszafelé úton. Nekem szintén must see volt Stratford-upon-Avon, Shakespeare szülővárosa, ráadásul útba is esett, úgyhogy arra kanyarodtunk. Azt gondoltam, hogy megemlítik majd egy-két emléktáblán, de azt nem hittem volna, hogy a konkrét szülői ház fennmaradt. Mint kiderült, már a XVIII. században látványosságnak számított, és idejekorán megvette az állam, hogy ne merülhessen feledésbe. A ház teljesen karban van tartva, végig lehet menni a szobákon, még Shakespeare apjának kesztyűkészítő műhelye is látszik, és persze minden-minden Shakespeare-rel és műveivel van tele: láttam egy First Folio-t, de enélkül is lehet érezni a szellemiséget. Ha valahol Angliában, akkor ott szívesen élnék.
Vártúránk megkoronázásaként és mintegy utolsó mozzanatként pedig nem hagyhattuk ki a Windsor Castle-t, bár bemenni nem tudtunk, de kívülről is elég impozáns látványt nyújtott.
London közelében aludtunk (bár ez nem ment zökkenőmentesen), majd szombat reggel visszaadtuk a spaceshipet, és repültünk is haza...

Összegzés

Észak-Anglia és Skócia nagyon más, mint Dél-Anglia (vagy éppen Wales, ahonnan halvány emlékeim vannak). Az emberek sokkal kedvesebbek, nem annyira sótlanok, a táj varázslatos, az egész hangulat pedig egy kis időutazás. A campingek kiválóak, bőven elég van ahhoz, hogy gyakorlatilag bárhol megszállhasson az ember, de a sátrazást én nem vállalnám be. Erre az útra tökéletes volt a spaceship, és bár volt egy pár apró bosszantó körülmény (midgie-k, a kétcsapos mosdókagyló, ami agyrém, a néha jelentkező rossz idő meg ilyenek), illetve ez az ország nem épp a legolcsóbb (parkolódíjak, belépők, benzin), szerintem mindenképpen érdemes megnézni.

UPDATE: képek itt.