Nagytesóság rögös útján

Kistücsök igazán önálló nagyfiú már. Az ember sokszor nem látja, ha a saját gyereke nő, mindig csak a másokén veszi észre, de azért az ilyeneken meg lehet figyelni, hogy például mostanában ugyanazokat a játékokat játsszuk, csak fordítva. Régen nagy kedvence volt a lepkés könyv, és most elővette, és engem "vizsgáztatott", hogy mutassam meg, melyik oldalon hol a hernyó. Vagy mostanában ő készíti nekem ki, hogy melyik fakockákból építsek várat. Sőt, volt már ilyen is, hogy építettünk egyedül valamit duplóból, és egyszer csak azt mondta:
- Most próbáld meg egyedül!

Az önállóságot a nagyvilágban is megmutatja: mikor még jó idő volt, és jártunk játszótérre, akkor a homokozóban szóba se került, hogy nekem készítsen homokrepülőt, hanem odament egy teljesen idegen anyukához, letegezte, és simán eldiskurált vele, hogy készítene neki egy repülőt. Aztán főzött is neki valamit. Szerencsére az anyuka könnyedén vette a kis érdeklődést, és simán játszott vele, mintha mi se történt volna. Én is igyekszem így viselkedni a játszótéren vagy közös nagy gyerekes összejöveteleken amúgy (ez utóbbiból most volt több is, húsvét közelében).

Volt egy csomó izgalom ebben a hónapban: első közös kirándulás négyesben, Libegőzés, első több mint három órás autóút, locsolkodás, meg minden - szerintem jól vette az akadályokat.

És megérkeztünk a "miért" korszakába is, viszonylag későn. Korábban ha mondtam neki, hogy lefekvés után anya és apa bemegy Budapestre, és a Mama meg Nagyapa vigyáz rájuk, akkor csak simán tudomásul vette, legfeljebb nehezen aludt el. De most már megkérdezte, hogy "Miért mész Budapestre?". És persze az ilyen apróságok is szöget ütnek a fejébe, mint hogy "Mi az az internet?", vagy hogy miért játszik Apa esténként egy kék hajú lánnyal, és én miért írok inkább betűket (haha, eddig sikerült eltitkolnom előle, hogy nekem is van WoW karakterem).

A nappaliban kénytelen voltam egy újabb polcot megszabadítani a könyvektől, és a játékok számára allokálni, nem azért, mert annyival több játékunk lett (mindig elteszek párat, ha nem játszanak vele), hanem hogy lehessen egy saját polca, amelyikre a húga nem ér fel, és oda teheti azokat a játékokat, amelyekkel csak ő játszhat - kicsi darabkás dolgok, összegyűrhető kártyák, az ő színes ceruzái, stb.). Ez bejött, azóta sokkal jobban viseli a tesója atrocitásait, hogy mindig az ő játékaival szeretne játszani, sőt, ritkán előfordul, hogy megosztja vele a játékokat (egy üveggolyó tesónak, hét magának).
Viszont adott már neki sajt-kóstolót, sőt, húsvéti csokit, úgyhogy lépked előre a nagytesóság rögös útján.

Ami a számokat illeti, továbbra is az imádat tárgyai, bár amúgy lusta, ha olyat kérdez, amit nem tud kapásból kiszámolni (pl. 43+32), akkor nem számolja ki, elveszti az érdeklődését. Ezt azzal küszöbölöm ki, hogy amikor a gépemen írogat, akkor írunk egyenleteket, és lassan, módszeresen, leírva kiszámoljuk őket. Aztán lassan jöhet a négyzetrácsos füzet is, mert amúgy is csak számokat rajzol a rajzolós füzetébe. Bár jegyzem meg, éppen ma teljesen magától rajzolt egy nagyon szép tulipánt. És a számok is egyre szebbek. Szóval nekem mindegy, mivel gyakorolja a finommotorikát.
Ja, és a számokról: a minap megszámolt tizenhat dobókockát párosával.

A beszéde gyönyörű, minden hang megvan, picit a képzés helyén lehet még gyúrni majd. És nyelvtanilag is 2-3 olyan tévesztése van, ami észrevehető (ugráljunk az ágyunkon -> ugráljunk az ágyatokon T/1 T/2 nem tiszta mindig), amúgy egész mondatok, körmondatok, és továbbra is nyelvi humor. Az ehavi kedvencem: a legnagyobb bodobács, aki biztosan a legöregebb, az a Bodobácsi.

Mozgásban is eszméletlen sokat fejlődött (tavaly szeptember óta, de most ehónapban is), magasra hintázik, a kanapé háttámláján üldögél, remekül vezeti a labdát, akrobatikázik Apával esténként, és már nem fél.

Ami mostanában nem tetszik a viselkedésében, az a mesék akadályozása. Amikor közös, "kitalálós" mesét játszunk, először dönthetett apróságokban, hogy kék vagy piros az autó, meg ilyesmi. Később már ő maga adott hozzá sztorielemet, hogy például befagyott a tó, és ezért korcsolyázni kell rajta. Most viszont azt csinálja, hogy akadályozza a mesét. Ha mondom, hogy eltört egy bögre, meg kell ragasztani, akkor mondja, hogy de hatezer darabra tört, és nem lehet megragasztani. Akkor mondom, hogy akkor itt csak a varázslat segíthet, akkor mondja, hogy de nincs senki a közelben, aki varázsolni tud. Akkor mondom, hogy de akkor elmegy messzire is a főszereplő, akkor mondja, hogy de esik a hó. Ha mondom, hogy akkor vesz kabátot, sapit és csizmát, akkor mondja, hogy de a kabátja felakadt egy fa tetejére. Akkor mondom, hogy akkor hívja a tűzoltó bácsikat, hogy szedjék le, és ő mondja, hogy de a tűzoltó bácsik nem érnek rá. Néha már tényleg rászólok, hogy DE, RÁÉRNEK! Így sokkal kreatívabbnak kell lennem mesemondás közben, és sokszor nem is elégedett a végével, mert nem sikerül megakadályoznia a happy endet.
Igen, kipróbáltam, hogy elmesélem neki, hogy hát akkor nem sikerült összeragasztani a bögrét, de az se jött be.