Régen volt egy olyan tevékenység, amely csoportba (ha úgy tetszik, skatulyába) zárt, de ugyanakkor hozzám hasonlóak társaságába sodort: ez a csoport nem akart megítélni, nem akart lenyomni, nem akart belém kötni. Sőt, simán: érdekeltük egymást, pusztán azért, mert volt közös ismeretanyag (közös nevező). Nem kellett küzdenem, hogy elfogadjanak, mert mindenki elfogadott mindenkit.
Most vannak barátaim, akik tipikusan ebből a csoportból maradtak mellettem, és akik még mindig így éreznek, viszont a mindennapi életemben most már olyan csoportok vesznek körül, ahol nincs meg ez a közös kiindulópont. Próbálok beilleszkedni, többnyire sikerül is, de hiányzik az az origó, amely összekötött, kérdés nélkül, küzdés nélkül, könyöklés és helyezkedés nélkül.
Én társas lény vagyok, szükségem van a hovatartozásra. És most nincs olyan csoport, amely feltétel nélkül elfogad, ahol nem azért vannak velem, mert muszáj, hanem mert élvezik a társaságomat. Tudtam valamit régen, amit most nem tudok? Vagy csak felnőttünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése