Egy pár embernek el kellett közben magyaráznom, hogy mit olvasok, és egyszer sem sikerült. Beszéltem tudományról és művészetről, komoly és nehéz témákról, mint a szegregáció és idegengyűlölet, közbevetettem egy kis steampunkot meg egy kis mágiát, és félve megemlítettem azt is, hogy ebben a könyvben nemcsak a történet maga számít, hanem a megírás mikéntje is, de ezek nem álltak össze.
Az elején én sem értettem, hogy pontosan mit olvasok, hogyan lehet valami ekkora káosz és agymenés, de aztán lassan hozzászoktam, és elképesztett az a gondolatorgia, hogy gyakorlatilag a világ teljessége benne van ebben a könyvben, és minden egyes mondatot megbámultam, megcsodáltam. Ebben a könyvben több a hasonlat, mint az összes többiben együtt, amit idén olvastam. Ez a technika kicsit delíriumossá teszi a szöveget, ugyanakkor eszméletlen egyedi és élvezetes. Fordítani nem lehetett egyszerű.
A könyv a közepéig nekem tökéletes volt. A szereplők, a gondolatok, a történet előrehaladása, tempója. Aztán valahogy a slakemothok levadászása valahogy ledobott engem, többször azon kaptam magam, hogy nem figyelek oda annyira. Főleg, hogy ott egy csomó új szereplő bejött, akikkel sokat foglalkozott a szerző, pedig talán nem voltak annyira jelentősek.
A vége pedig megint tökéletes, a Judgement rész úgy ahogy van. Annyira jó, hogy Miéville nem engedett az olvasói elvárásnak, és Yagharek nem ugrott le a házról!
A kedvenc szereplőm nyilván a Weaver. Zseniális.
Maximálisan megérdemli a könyv a díjakat, amiket nyert, és csak azért nem olvastam el eddig, mert (kifogás, kifogás, kifogás).
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése