A végzet kardja

Ma jelenik meg Andrzej Sapkowski* híres regénysorozatának következő része, A végzet kardja magyarul. Nekem már korábban volt szerencsém a szöveghez, és azt kell mondjam, még jobban tetszett, mint Az utolsó kívánság, pedig az se volt rossz, sőt.
Sapkowskitól rengeteg mindent lehet tanulni. Szerintem elsősorban a párbeszédei zseniálisak. Kicsit emlékeztetnek Tarantinóra: pergősek, semmi körülményeskedés, semmi bonyolultság, és mégis annyira sok mondanivalót tud belesűríteni akár egyetlen szóba, hogy az elképesztő. Emellett a párbeszédek azért is ennyire jók, mert Sapkowski szövegeiben nem látunk bele a szereplők gondolataiba. Látjuk, mit cselekszenek, és halljuk, mit mondanak, de azt, hogy mit gondolnak közben, nem tudjuk, nekünk kell kitalálnunk. És ekkor jönnek a párbeszédek, amelyek teljesen egyértelművé teszik a gondolatokat, holott néha épp ellenkezőjét mondja a szereplő annak, amit gondol, ezáltal még jobban telíti a párbeszéd szövegét. Mint egy maximálisan felfújt lufi: így a legszebb, de ha még egy kis levegő belemenne, szétpukkanna.
A másik zseniális, és emiatt jobb ez a könyv, mint az előző: a történetvezetés. Látszólag hat novellát kapunk, ahogy Az utolsó kívánságban is, de valójában egy ügyesen megszerkesztett, teljesen koherens és egymást erősítő fejezetekből álló regény ez. Sokkal szorosabb, mint egyes regények, ugyanakkor megőrzi a változatosság izgalmát is. Igazából csalás, mert két szék között nem esik a földre, hanem mindkettőből a legjobbat építi be egy új székbe.
A harmadik, nem teljesen egyedi, de mindenképp nyerő vonás a hétköznapiság. Ez már önmagában furcsán hangzik egy fantasy esetében, de így van. Annak ellenére, hogy egy kitalált világban járunk, amelyet mitológiai és meselények népesítenek be (erősen átitatva a szláv kultúrával), a szereplők mégsem valami távoli dimenzió lényei, hanem ugyanolyan emberek illetve ugyanolyan emberiek, mint az olvasó. Hibáznak, beszólnak, szeretnek, vágynak, küzdenek, néha szenvednek, rosszkedvük van, sokszor előbb cselekszenek, aztán gondolnak bele... Ezáltal sokkal közelebb tudnak kerülni hozzánk, mint holmi köpenylobogós hősök. Nincs az arcunkba tolva, hogy mennyire menő Geralt, mégis önkéntelenül tisztelni, kedvelni fogjuk a regény után.
A végzet kardjának témája ugyanaz, mint az én első regényemé: van-e sors, vagy mi irányítjuk az életünket? Itt persze burkoltabb és mélyebb a megfogalmazás, de furcsamód Sapkowski is kínzó, se veled se nélküled szerelemmel keveri a témát, amitől egy picit elégedett vagyok magammal.
A könyv másik főszereplője ezúttal az előző kötetben megismert Yennefer. Az ő története legalább annyira érdekes és legalább annyira fókuszban van, mint Geralté. Érthető módon vele még jobban együtt tudtam érezni, ami amúgy furcsa, mert a varázslók sosem álltak közel hozzám sem szerepjátékban, sem számítógépes játékokban. Yennefer viszont annyira jól meg lett fogva ezzel a "mindenem megvan, kivéve egyet, de az az egy, csak az kell" témával, hogy ezt nem hiszem, hogy lehetne jobban ábrázolni. Le a kalappal.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy 9/10. Csak azért vontam le egy pontot, mert van egy novella, amelyik szerintem nem állná meg a helyét a köteten kívül, magában. De persze az is jó, csak később válik érthetővé, miért is.

* (most nézem, nincs magyar wiki-oldala, mindjárt megcsinálom)

Hangulatok

Miután visszaértem és leültem a gépem elé, jöttem rá, hogy akár posztolhattam volna a Balaton partjáról is... Nah, majd legközelebb. Nem vagyok én még ennyire onlány...

Mindenesetre a lényeg, hogy bár az idő lassan elromlott, még pont elcsíptük a nyaralható meleg végét. Napozás, lángos, főtt kukorica, jégkása, kékre festett nyelv, finom meleg Balaton, labdázás, olvasás, Bacardi-cola, YMCA-re nevetés, Shakirára táncolás, sátorban esőkopogás hallgatás, bográcsozás, palacsintaevés, grillezés, beszélgetés... Hangulatok.

Van egy ügyes kis program, amellyel hangulat-bélyegeket lehet készíteni a telefonommal. Az a neve, hogy Instagram (persze újszülöttnek minden vicc új - nyilván rajtam kívül mindenki ismerte már), és egyelőre csak tanulgatom használni, de már így is tetszik. Igazából csalás, mert az olyan dilettánsok, mint én is egész értelmezhető képet tudnak csinálni vele.

Kontakthiba

Persze az kérdés, hogy hiba-e. Most, hogy szépen rendezgetem a Google-s kontaktjaimat, összepárosítom az e-maileket a telefonszámokkal, hogy okos kis készülékem, Albert is megismerje őket, egy érdekességre lettem figyelmes.
Ha én mondjuk nem töltöm ki a születésnapomat a Google profilomban, mert mittomén nem szeretném, hogy megtudják, hány éves vagyok (hehe), viszont egy kedves ismerősöm ugyanolyan becsületesen, szépen berendezi a kontaktjait, és hozzámrendeli a születésnapomat a telefonján, akkor azt a Google megjegyzi és összepasszintja velem?
Nem mintha paranoiás lennék vagy ilyesmi, csak úgy eszembe jutott.

Per pillanat amúgy sokkal jobban foglalkoztat, hogy maradjon tovább a jó idő, amíg a Balatonon leszek... Még 4 óra...
I <3 Balaton.
Vasárnap jövök.

Polak, Węgier, dwa bratanki

Szombaton esküvőn jártam - ez mostanában egyáltalán nem ritka dolog, de mindegyik kicsit más, kicsit egyedi. A mostani viszont kitűnt a többi közül abban a tekintetben, hogy egy lengyel lány és egy magyar srác házasodott össze. És azt kell mondanom, tökéletesen oldották meg a dolgot. Mindenki közeledett a másik felé: a polgári szertartás magyarul zajlott, maga a polgármester mondott egy szép beszédet a lengyel-magyar barátságról és történelmiségéről, a pár itt magyarul mondta az eskü szövegét. A templomi szertartás aztán lengyelül volt, a fogadalmat is lengyelül tették, de kiegészítették az ősi magyar szokással, a keresztre tett esküvel - magyarul. Aztán a lakodalom kezdetén magyar szokás szerint tányért törtek, majd lengyek szokás szerint fogyasztottak a sós kenyérből és a borból. A köszönőajándékon is megjelent a két nemzet egybeforrásának szimbolikája, sokan szerintem nem is vették észre a vendégseregből, de nekem nagyon tetszett.

Korábban nem egyszer jártam Lengyelországban - igaz, mindig csak Varsóban - és mindig pozitív benyomások értek, kollégám is akadt nem egy, de a nyelvük valahogy nem ragadt rám (hat szó kivételével). A szertartást mégis szépnek és meghatónak találtam, mert látszott, hogy egymásért mindenre képesek és hajlandóak. És ez a lényeg, nem?

My Preciousssssssssssssssss

Az élet elviselhetetlen könnyűsége

Azon gondolkodtam mostanában (így két hét campingezés után), hogy mennyi olyan szokásunk és elfoglaltságunk van, amelyek tulajdonképpen teljesen feleslegesek, csak arra hivatottak, hogy kitöltsék azt az időt, amit a gépekkel és az automatizáltsággal megnyertünk. Láttam én is a Facebookon mostanában azt a Maslow-piramist, amelyiknek az aljára berajzolták, hogy Internet, a dolog vicces is, de tulajdonképpen nem igaz. Az internetezés egy gyenge függőség, viszonylag gyorsan le lehet szokni róla. Egy hét után az ember rájön, hogy rengeteg olyan dolgot csinál (és tart fontosnak!), amelyekre valójában semmi szüksége nincs, csak pótcselekvés. És ez a time-consuming tevékenységmennyiség hatványozódik, ha az embernek okostelefonja van. Ha például egy aranyos kis játék a fejemre nő, és már muszáj minden nap eltöltenem vele fél órát, hogy fenntartsam, akkor abba kell hagyni.
Persze ugyanakkor az ember egy csomó olyan dolgot csinál, aminek semmi haszna, csak gyönyörködtet, például locsolja a virágait, úgyhogy tekinthetőek ezek a pótcselekvések a lelki béke fenntartására szolgáló eszköznek is... csak akkor arra kell vigyázni, hogy ne okozzanak több bosszúságot, mint amennyi örömet.
Még nem szűrtem le ezzel kapcsolatban messzemenő következtetéseket magamra nézve, de az biztos, hogy amikor még nem volt két csapatom a munkahelyemen, nagyságrendekkel többet neteztem, de mégis megvagyok valahogy most is, és nem érzem, hogy lemaradnék a fontos dolgokról.

Akartam írni

Először akartam írni arról, hogy kimenekültünk Leányfalura a melegből, és bár ott is meleg van, azért elviselhetőbb a fák hűvösében, és ha úgy alakul, akkor egy ültő helyemben meg tudok enni egy fél kiló meggyet egy fél kiló cseresznyével... aztán mesélni akartam az EB-ről és arról, hogy miért nem igazán furcsa, ha egy lány focit néz, főleg manapság... meg akartam írni arról is, hogy milyen tréningeken veszek épp részt (múlt héten megokosodtam a LEAN alapelveiből és a scrum elképzelésből, ma pedig épp egy ASE tréningről jövök, ami korábban azért volt ASE, mert asse' tudtam, miaz, de most már tudom, hogy agilis szoftvermérnök leszek (szegény világ!), viszont a sok tréningtől semmi időm nincs napközben, és nem tudok odafigyelni azokra a dolgokra, amelyekre szeretnék... meg aztán az is volt, hogy engedélyezték az adatcsomagot a telefonomon, úgyhogy elindultam a lejtőn a végzetem felé, tudniillik hogy lehet, hogy még a végén én is non-stop onlány leszek... és most, hogy nem úszhatom át a Balatont, pedzegetem a gondolatot, hogy kipróbálom, emlékszem-e a tizensok évvel ezelőtti biciklizésekre (meg persze a térdem emlékszik-e)... különben meg a hétvégén esküvőn voltam Sopronban, és nagyon tetszett, hogy a nyitótánc helyett párcserélős ír keringőt kellett táncolnia mindenkinek, és rájöttem, hogy én még mindig tökre szeretek táncolni, és még mindig felismerem egy dalról, hogy milyen lépés dukál rá... meg amúgy még adós vagyok a regényemmel kapcsolatos legfrissebb apróságokkal is, minthogy a Skócia előtti pénteken Pécsen beszélgettem a többiekkel és Gödri Bulcsúval, a távollétemben pedig az Írószövetség SF szakosztályán tartottak Zenit-estet, ahol az én regényem is terítékre került, plusz kaptam újabb kritikákat is, amelyekből van mit hasznosítani... és még azt is akartam mondani, hogy töröltem az iwiwes felhasználómat, pedig a kezdetektől rajta voltam... plusz a hagyományos versemet is megírtam, fel is akartam tenni istenbizony, huszonhatodikán, de szar lett... ja, és pénteken újra kellett értékelnem az életemet, a világmindenséget, meg minden...
De nem volt kedvem írni.
Gáz.