A végzet kardja

Ma jelenik meg Andrzej Sapkowski* híres regénysorozatának következő része, A végzet kardja magyarul. Nekem már korábban volt szerencsém a szöveghez, és azt kell mondjam, még jobban tetszett, mint Az utolsó kívánság, pedig az se volt rossz, sőt.
Sapkowskitól rengeteg mindent lehet tanulni. Szerintem elsősorban a párbeszédei zseniálisak. Kicsit emlékeztetnek Tarantinóra: pergősek, semmi körülményeskedés, semmi bonyolultság, és mégis annyira sok mondanivalót tud belesűríteni akár egyetlen szóba, hogy az elképesztő. Emellett a párbeszédek azért is ennyire jók, mert Sapkowski szövegeiben nem látunk bele a szereplők gondolataiba. Látjuk, mit cselekszenek, és halljuk, mit mondanak, de azt, hogy mit gondolnak közben, nem tudjuk, nekünk kell kitalálnunk. És ekkor jönnek a párbeszédek, amelyek teljesen egyértelművé teszik a gondolatokat, holott néha épp ellenkezőjét mondja a szereplő annak, amit gondol, ezáltal még jobban telíti a párbeszéd szövegét. Mint egy maximálisan felfújt lufi: így a legszebb, de ha még egy kis levegő belemenne, szétpukkanna.
A másik zseniális, és emiatt jobb ez a könyv, mint az előző: a történetvezetés. Látszólag hat novellát kapunk, ahogy Az utolsó kívánságban is, de valójában egy ügyesen megszerkesztett, teljesen koherens és egymást erősítő fejezetekből álló regény ez. Sokkal szorosabb, mint egyes regények, ugyanakkor megőrzi a változatosság izgalmát is. Igazából csalás, mert két szék között nem esik a földre, hanem mindkettőből a legjobbat építi be egy új székbe.
A harmadik, nem teljesen egyedi, de mindenképp nyerő vonás a hétköznapiság. Ez már önmagában furcsán hangzik egy fantasy esetében, de így van. Annak ellenére, hogy egy kitalált világban járunk, amelyet mitológiai és meselények népesítenek be (erősen átitatva a szláv kultúrával), a szereplők mégsem valami távoli dimenzió lényei, hanem ugyanolyan emberek illetve ugyanolyan emberiek, mint az olvasó. Hibáznak, beszólnak, szeretnek, vágynak, küzdenek, néha szenvednek, rosszkedvük van, sokszor előbb cselekszenek, aztán gondolnak bele... Ezáltal sokkal közelebb tudnak kerülni hozzánk, mint holmi köpenylobogós hősök. Nincs az arcunkba tolva, hogy mennyire menő Geralt, mégis önkéntelenül tisztelni, kedvelni fogjuk a regény után.
A végzet kardjának témája ugyanaz, mint az én első regényemé: van-e sors, vagy mi irányítjuk az életünket? Itt persze burkoltabb és mélyebb a megfogalmazás, de furcsamód Sapkowski is kínzó, se veled se nélküled szerelemmel keveri a témát, amitől egy picit elégedett vagyok magammal.
A könyv másik főszereplője ezúttal az előző kötetben megismert Yennefer. Az ő története legalább annyira érdekes és legalább annyira fókuszban van, mint Geralté. Érthető módon vele még jobban együtt tudtam érezni, ami amúgy furcsa, mert a varázslók sosem álltak közel hozzám sem szerepjátékban, sem számítógépes játékokban. Yennefer viszont annyira jól meg lett fogva ezzel a "mindenem megvan, kivéve egyet, de az az egy, csak az kell" témával, hogy ezt nem hiszem, hogy lehetne jobban ábrázolni. Le a kalappal.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy 9/10. Csak azért vontam le egy pontot, mert van egy novella, amelyik szerintem nem állná meg a helyét a köteten kívül, magában. De persze az is jó, csak később válik érthetővé, miért is.

* (most nézem, nincs magyar wiki-oldala, mindjárt megcsinálom)