Köd, hó, varázslat

Néha azt gondolom, a lustaság az ember fő ellensége, és a boldogság kulcsa a lustasággal való folytonos küzdelem. Olyan baromi könnyű kedvetlennek, nyűgösnek lenni, nem törődni a dolgokkal, sodródni az árral. De ez nem egy boldog állapot, csak valami megnyugtató megszokás, beletörődő, kényelmes végigvegetálása az életnek. És azok a pillanatok, mikor szembeszállunk saját lustaságunkkal, na, azokra emlékezünk öregkorunkban vissza.

Nem akartam ennyire filozofikus lenni persze, csak annyit akartam elmesélni, hogy vasárnap a ködös, nyirkos idő ellenére elmentünk kirándulni Dobogókőre. De milyen jól tettük! Mert a felhők felett tiszta kéken ragyogott az ég, a hegyen szikrázott a hó, friss volt a levegő, és egyszerűen elmosta a szürke kedvemet.

És akkor éreztem azt, hogy mennyire megérte kimozdulni otthonról, és hogy egy ilyen közönséges kis apróság, mint hogy elmentünk kirándulni, milyen jó élményt adott, és mennyire feldobta a hétköznapi hajtástól megfáradt lelkemet. A hó pedig kifejezetten jót tett: én sosem bánom, ha esik a hó (ezt már kifejtettem korábban a hideg definíciójánál), mert az a nyűg, amit okoz (lapátolás, autó szélvédőjének kaparása, és a végén latyak és só), gyakorlatilag semmi ahhoz képest, hogy az embernek kedve lesz kimenni (sétálni, szánkózni), minden sokkal világosabb, szebb, és az emberből előbújik egy kis hátul kuporgó, elfojtott gyermeki életöröm.

Az erdőben csak átderengett a kilátón még ragyogó nap, aztán a fák között előretört a köd, de még ez is sejtelmes, misztikus, izgalmas volt, a hóval fedett csipkebogyó álmodó, varázslatos világa.

A kirándulásról a teljes album itt.