Heti exkluzív #10

Mára új témát hozok: miért szeretem az osztott világokat (shared world / shared universe). Ezt a kifejezést ugye arra használják, amikor több szerző alkot egyazon világra - rengeteg példa létezik erre, és egyáltalán nem új a dolog, például rögtön ott a Star Trek. Rengeteg alkotó hagyta rajta a keze nyomát, mégis teljesen koherens.
Munkásságom elég jelentős hányada ilyen osztott világra íródott, és sokan kérdezték, hogy ez miért jó nekem, illetve ha már egyszer szakítottam egy osztott világgal, akkor hogyhogy megint belecsöppentem egybe, miért nem írok saját magam önálló kötet(ek)et.
A válasz elég egyszerű: nem vagyok elég magabiztos ehhez.
Magyarországon jelenleg az a jellemző, hogy az emberek előbb vesznek le egy ismeretlen szerző tollából származó könyvet a polcról, ha tudják hová kötni (=van rajta valamilyen logó), mint ha "csak" mondjuk a kiadó hírneve a garancia a minőségre. Tehát ha írnék egy saját könyvet, és még kiadót is találnék rá, valószínűleg sokkal rosszabb esélyekkel indulnék a fogyási adatokat (vagy, ha nem akarok ennyire materiálisan fogalmazni, az olvasókhoz való eljutást) tekintve, mint ha egy sorozatba csatlakozom bele.

De nem csupán e téren nem vagyok elég magabiztos, hanem történetek terén sem. Két regény és pár novella után még nem vallom magam profi prózaírónak, szükségem van rengeteg visszajelzésre, véleményre, akár még alkotás közben is, hogy jó irányba megyek-e, hol lapulnak logikátlanságok a történetemben, hol kell még csiszolni, satöbbi. Erre aztán igazán alkalmas egy osztott világ, ha a szerzők között kölcsönös a tisztelet és a közös érdek előtérbe helyezése.

Azt viszont nem tudom, hogy ez alkat kérdése-e. Simán lehet, hogy vannak olyan alkotók, akik sosem lesznek elég magabiztosak egy önálló szöveghez, és akadnak olyanok, akik már az első könyvükbe sem engednek beleszólást mondván, hogy az biztosan úgy jó, ahogy kitalálták. Vagy mindenki végigmegy az én ösvényemen, és az vajon idővel a magabiztosság napfényes tisztására visz?