Eperkutyuskáim

Hihetetlen, de nem jutok odáig, hogy pár sort írjak, mégis így van, most is csak úgy préselem be két tennivaló közé, hogy közben azon pörög az agyam, mi mindent kell még csinálni hétvége előtt...
De most már nem halasztom tovább.
Tegnap négy éves "osztálytalálkozót" tartottunk a szinkronszínész-tanfolyamos társaimmal. Kilencen jöttek el a tizenkettőből, ami szerintem igen szép arány, és hihetetlen, hogy mindenki változott, de mégis mindenki ugyanolyan: a nevetések, a gesztusok, a közös emlékek annyira összekötöttek bennünket 2006 és 2008 között, hogy hiába találkoztunk legutóbb több mint két éve, ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Anno azért jelentkeztem erre a tanfolyamra, mert tudtam, hogy ha nem tenném, később azon sápítoznék, hogy sose próbáltam meg a hangommal kezdeni valamit, holott a magam szégyenlős módján, a fürdőkádban még énekelni is szeretek, a szép beszédhez meg még több közöm van/volt mindenféle versmondó versenyekkel, színjátszó szakkörökkel (na, azok is megérnének egy mesét), miegymással.

Fel is vettek, el is végeztem a Hungarovoxnál, bár nem indultam el végül az úton, akár lehetett volna alternatíva a szinkronszínészkedés. A miliő, a feladat, a megismert emberek mind-mind nagyon tetszettek, a hiba a bizonytalansággal volt, ami akkor, 2008 környékén nekem nagyon nem hiányzott.
A társakkal viszont néha-néha összejárunk (egyesek gyakrabban), megbeszéljük a világ sorát, csiripelünk, mint a verebek, felidézzük a tanáraink legjobb aranyköpéseit, gesztusait és újra kacagunk, mintha el se telt volna közben ez az idő, mintha még mindig készülnénk a Bernarda Alba háza egyik részletének bemutatására, közben összekacsintunk, mert a világon senki más nem tudja, mit jelent az "Eperkutyuskám", és ez az egész annyira ottliki volt, hogy át lehetett érezni közben a világmindenséget.