Szuzi a tekergő

A tárgyak igenis az ember szívéhez nőnek. Hát még az autók, akiknek lelke van!

Szuzival 2008-ban ismerkedtem meg közelebbről, amikor nyaralni indultunk Hallstattba. 2000-ben született 993 köbcentis motorral, öt ajtóval, a keresztségben még a Swift nevet kapta a családnevén kívül. Csinos kis ezüst színe ugyan nem emelte ki a tömegből, viszont megbízhatóságot sugárzott, és ez a legnagyobb erénye most is. A közeledésre mindig barátságos hangon válaszol, nem kér sokat enni, szerény de állhatatos. Egyből megszerettem. Aztán 2009-ben, mikor végleg a miénk lett, tekeregtünk vele mindenhová: kirándulni, belföldre, külföldre... A legnagyobb útja 8011 km volt két hét alatt, a skandináv körtúránk alkalmával.

Ez a post most róla szól, mert nászajándékként megörököltük Ufót, így szegény Szuzi most már egy parkolóban szomorkodik, új gazdára várva.

Hétvégén végignéztem a fotóalbumokat, és meglepően kevés képet találtam róla, pedig sok helyen jártunk vele... csak éppen ő inkább szerényen meghúzódott a háttérben, amíg mi a tájat vagy egymást fotóztuk. De azért jól látszik, hogy jártunk vele kirándulni:

Szilvásvárad, Szalajka-völgy

Cseszneki vár

Még akkor is, ha a hó alól kellett kivakarni Dobogókőre menéskor:

Szánkózás lesz

De járt ő messzebb is, méghozzá, mint említettem, Norvégiában, a Lofoten-szigeteken, bő két fokkal az Északi-sarkkör fölött:

Viking Szuzi

Campingezésre is kiváló volt:

Steinkjer

És a legfontosabb útra is elkísért bennünket, Bakonybélbe, ahol is tanúja volt a kezem megkérésének.

Szóval szuperül elvoltunk így mi hárman, Szuzi már igazi veterán, nincsen semmi baja, sőt, új lengéscsillapítókat is kapott, bár a réginek se volt baja. Szerintem menne még szívesen úgy százezer kilométert is, csak vezesse valaki. És ha lehet, valaki olyan, aki úgy szereti, ahogy mi.