Időmenedzser, piha

Tegnap meg azt kaptam egy kellemes beszélgetés közepén az új törzshelyemen, a Podma Caféban, hogy rólam kellene példát venni idő-managementből. Mondván, hogy én annyi mindennel foglalkozom, és egyáltalán, hogy jut nekem időm mindenre. Megtisztelő, de... nos... csalok.
Sajnos általában azoktól a dolgoktól lopom el az időt, amelyek amúgy normális emberek számára elöl vannak a fontossági sorrendben. Sokszor mennek a dolgaim az egyszerű házimunkák rovására, emellett last minute woman vagyok, azaz mindent csak akkor csinálok meg, amikor már a körmömre ég a gyertya.
Mondjuk mentségemre legyen mondva, hogy olyat keveset csinálok, hogy csak heverészek otthon, és zenét hallgatok vagy tévét nézek. Sőt, olyat is keveset csinálok, hogy otthon leülök a gépem elé, és csak kattintgatok-böngészgetek a neten.

Viszont ennek kapcsán elgondolkodtam egy kicsit. Miért van az, hogy én ennyi mindenbe belekapok? Igazából rettenetesen irigylem azokat, akik csak egy dologhoz értenek, de ahhoz professzionálisan, és szakmájuk kiemelkedő tagjai. Én nem értek semmihez olyan mélységben, hogy ezt elmondhassam magamról. Viszont cserébe prózát írok, dalszövegeket bütykölök, fordítok, lokalizálok, könyvet szerkesztek és/vagy korrektúrázok, blogot írok, számítógépes játékokat játszom, filmeket és sorozatokat nézek, ja, és különben még information developerkedem napi 8 órában. Plusz a múltban még szinkronszínész-tanfolyamot végeztem, utána picit szinkronszínészkedtem, emellett verset farigcsáltam, pályázatot bíráltam, előadást tartottam, tábort szerveztem, szerepjátszottam/meséltem, és most nem jut eszembe több.
Persze ezeket nyilván nem mindet pénzkeresetként, de azért a többségüket igen.
De jó ez nekem? Nem lenne egyszerűbb csak simán kiválasztani az egyiket, amelyikkel pénzt keresek, és hagyni a többit a fenébe?

Valószínűleg egyszerűbb lenne. Csakhogy arra jöttem rá, hogy nyuszi vagyok egy dolgot kiválasztani, és arra tenni fel mindent. Mindig azt gondoltam, hogy sikerorientált vagyok, ha valamibe belekezdek, akkor azt igyekszem úgy űzni, hogy pozitív visszajelzéseket kapjak. De lehet, hogy fordítva van: azért kezdek bele dolgokba, mert a régebbiekben bizonytalannak érzem magam, és inkább több lábon állok, hogy ne bukjon minden, ha valamiben megbukom? Lehet, hogy ez valójában kudarckerülés?
Felnézek azokra az emberekre, akik mindent vagy semmit alapon belevágnak valamibe, beleássák magukat, tökéletesítik, és sikeressé válnak vele. Viszont ennél az érzésnél erősebb bennem az, hogy a legborzalmasabbnak tartom, ha valaki felteszi mindenre az életét, csak egy dologgal foglalkozik, de mégsem sikeres benne (és itt nem világhírre gondolok, hanem szimplán a saját magának megfelelőre). Ezt nem bírnám elviselni. Ezért (is) nem lettem sem sportoló, sem szinkronszínész, sem szabadfoglalkozású művész.
És az a furcsa, hogy ez a mindennapi életben is megjelenik. Ha egy akadályt sokadik próbálkozásra sem tudok legyőzni, akkor hagyom, és másfelé fordulok. Ha szeretnék megfelelni valamiben, de nem megy, kiborulok. Ha van egy igazán fontos cél, amelyet szeretnék elérni, akkor sem tudok csak és kizárólag arra koncentrálni, mert mi van, ha csak és kizárólag arra koncentrálok, mégsem sikerül?
Valamit rosszul csinálok. De a felismerés már fél siker, nem?