A nyomozó szintézise

Sherlock Holmes beköltözött az életembe az utóbbi időben.
Ott volt a Guy Ritchie-film második rész, amelyről már korábban írtam. Aztán közvetlenül azután érkezett a BBC sorozat második évadja, valamint a Focus új játéka, a The Testament of Sherlock Holmes, amelyet épp lokalizálunk. Ezek után persze adódna a post, amelyben összehasonlítom, hogy melyik a leghűbb Doyle hagyatékához, illetve melyik miben és hogyan tér el, de szégyen, gyalázat, töredelmesen bevallom, hogy az eredeti művekből csak szemelvényeket olvastam. Így asztán erről nem fejtegetek.
Viszont függetlenül az eredeti szövegektől, kiválóan egymáshoz tudom hasonlítani őket.
A film az akcióra és a látványra koncentrált, a sorozat a rejtvényekre és a valódi drámai feszültségre, a játék a nyomozásra és a bűntényekre. Ilyen értelemben a sorozat és a játék sokkal közelebb van egymáshoz - annak ellenére, hogy a film és a játék a valós korban játszódik, míg a sorozatot a jelenbe emelték (véleményem szerint kiválóan).

A főszereplő személyét tekintve a játék a leghűbb a hagyatékhoz, viszont ezáltal ott is a "legunalmasabb". Robert Dawney Jr. kiválóan hozza Tony Starkot itt is, de ez nem baj, jót tesz Sherlock karakterének, élettel, emberséggel tölti meg (persze ugyanakkor szerethetően bosszantó is). A sorozat főszereplője viszont egészen egyedi karaktert ad a figurának. A meg nem értett zseni és a l'art pour l'art nyomozó elegyébe szintén az emberség fűszere vegyül, de jól álcázva. Dexter jut eszembe róla - lehet, hogy több a közös e két karakter, mint a három Sherlock között. Baj? Nem. Sőt. Ez a karakter a legizgalmasabb.

Mindhárom dolognak megvan a maga előnye (bár nekem a sorozat adta a legjobb élményt), mindhárom mást ad az embernek. És mivel engem mindhárom impulzus majdnem egyszerre ért, a fejemben kialakult egyfajta szintézis. Ha lenne időm, kiteljesíteném az élményt a Sherlock összessel... Felveszem a listára.