Tánc a sárkányokkal

Pontosan fél évvel a megjelenése után legyűrtem az ötödik Martin-kötetet. És nem azért tartott ilyen sokáig, mert rossz lett volna, sőt. Inkább csak így jött ki - de nem bánom, jó sok időt tölthettem így Westeroson.
A könyv elején Martin kifejti, hogy miként tagozódik A Dance with Dragons az előző kötet idővonalába: kiegészítése, de folytatása is. Ami jó hír: pont azok a szereplők jelennek meg benne, akiket igencsak kedvelek, és akik hiányoztak a negyedik kötetből. Utólag viszont értem és indokoltnak tartom a negyedik kötet koncepcióját: dramaturgiailag így volt helyes, még akkor is, ha néha már szívesebben olvastam volna Daeneryst, mint Brienne-t.
És persze ebben a kötetben meg néha szerettem volna olvasni amazokról. Hiába, ez az örök elégedetlenség...

Az ötödik kötet hozza a megszokott színvonalat: a szereplők élete folyamatos veszélyben forog, Martinnál sosem lehet tudni, mikor nyírja ki a kedvenc karakteredet. Szerintem valaki azt találta neki mondani, hogy elpuhult a harmadik kötet óta, úgyhogy most rendesen rákontrázott erre. Persze a végén minden egyes szál cliffhangerrel ér véget, ami piszokság, mert most megint várhatok a hatodik kötetre.

Spoilerezni nem szeretnék, a pontszámomat az olvasmánylistában elárulom, úgyhogy csak egy phun a végére: az már hagyomány Martin könyveiben, hogy a prológus és az epilógus nézőpont-karaktere is mindig meghal. Amikor belekezdtem az epilógusba, jól meg is rökönyödtem, mondván, hogy ennek a fickónak aztán ki a fene akarna ártani? Reménykedtem benne, hogy nem lesz banális, és imáim meghallgatásra találtak: irtó ütős a befejezés.

Martin bácsi, tessék szíves lenni eljönni Magyarországra egy dedikálásra, pretty please, with a cherry on top...