Utazás képek helyett gépekkel

A múlt héten alkalmam nyílt sétálni a BME kertjében, megcsodálni egy teljesen más egyetem campusát, mint amibe én jártam anno a Múzeum körúton, és be is jutottam az MM épület rejtett csodáihoz.

BME északi rész

Amilyen gyagya vagyok, természetesen nem készítettem fotót egy darabot sem, úgyhogy most itt a leírás ideje. Abban úgyis van mit fejlődnöm.

Szóval olyan este hét óra körül történt, sőt, valószínűleg pontosan akkor, mert a biztonsági őr már éppen zárta a Bertalan Lajos utcai kaput. Még gyorsan beslisszoltunk. A hangulatról azt mondhatnám, szinte ugyanolyan, mint a Múzeum körúton. Az elődök szelleme egészen biztosan ott volt a csendes, szélsusogásos kerttel övezett, ódon épületek között. Gyönyörűszép régi stukkók és kevésbé szép, az idő vasfogát érző falak-ablakok, királylány-fogságbantartásra is alkalmas torony, ezer és ezer diák tapodta ösvények, igazi vendégváró ajtó, amely magától betessékel...

Az MM épületbe igyekeztem, azaz a Műszaki Mechanikai Tanszékre. Este hétkor természetesen az egész épület kihaltnak tűnt, sehol senki. Csak mi tudtuk, hogy a dékán úr még bent van, még dolgozik.
Az épület belülről sem cáfolt rá önmagára, szinte otthon éreztem magam a sokéves falak között, pedig nekem aztán elvileg semmi keresnivalóm ott bölcsészként (szeretek visszamenni az ELTÉ-re is, majd talán az is megér egy postot valamikor). Mindenesetre úgy tűnik, a tudományok idővel egymáshoz simulnak, hasonlít az illatuk és a hangulatuk is.

Kardáncsukló

A dékáni szoba (nos, inkább csarnok) hatalmas belmagasságú, tiszteletet parancsoló helyiség. Nagy szekrények, nagy íróasztal, kanapé, hatalmas tájkép a falon... plusz egy tábla, egy csomó szék és asztal a szemináriumokhoz. De mindez csak a díszlet a lényeghez: megszámlálhatatlanul sok érdekes kísérleti eszköz, gép vagy gépelem, bemutatnivaló kütyü, bigyó és egyszerűségében nagyszerű holmik garmadája. Röpke egy óra alatt megismerkedtem közelebbről a kardáncsuklóval és rejtelmeivel, megtudtam, hogy a teniszütő különbözőféle feldobásaival milyen stabilitási problémát lehet szemléltetni, miért fontos a fúrófej által generált rezgés, és hogyan kell megmérni egy asztal széléhez odafogott és megpengetett vonalzó hullámhosszát.

Jubileumi kiadvány

Emellett megcsodáltam a rengeteg elismerést, díjat, oklevelet, ajándékot és kitüntetést, amelyek önmagukban is megérnének egy mesét. Kaptam egy angol nyelvű, népszerűsítő, jubileumi (1871-2011) kiadványt a gépészkarról, ebből a magyart találtam meg a kar honlapján, katt ide. Ezt lapozgatva kérdezgettem, mire megtudtam például, hogy például a nagy elődök bizonyítványai is előkereshetőek a rejtett szekrényekből (bölcsész énem megnyalta a száját a régi dokumentumok említésekor).

Sorolhatnám, mesélhetném, de akkor sose érnék a laborhoz. Mert hogy bejutottam a laborba is, ami a magamfajta hétköznapi ember számára maga a tömény gépkánaán, vagy akár a csodák másik palotája. Már eleve az odaút is kalandos (nyilván van könnyebb megközelíthetőség is), egy régi kis fém csigalépcsőn ereszkedtünk le, amelynek félemeletnél van egy titokzatos kis ajtaja is, ki tudja, hova nyílik.

Újkori kistesó

Két termet nézhettem meg, az egyikben az egyik aktuális kutatási téma darabkái láthatók, a másikban pedig mindenféle egyéb, amelyeknek én maximum csókolommal köszönök, mert a nevüket sem tudnám felsorolni. Egyet azért megjegyeztem, mert annak bizony története van: a szakítógép! Ez a példány többet látott, mint akármelyik élő ember, mert a legenda szerint Ferenc József avatta fel. Olyan négy méter magasnak saccoltam, de simán lehet, hogy több volt. A szerkezet fából, a gépezet fémből. Ha jól emlékszem (de ha nem, majd update-elem a postot), 40 tonna szakítóerőt képes produkálni, és többek között hidakhoz használt drótköteleket is lehet tesztelni vele. És mindezt úgy, hogy lent kézmagasságban tekergetünk egy kart, mint mondjuk mikor a pénzérmét lapítjuk a látványosságok mellett.

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy elvarázsolódtam. Ha legközelebb odajutok, csomót kell kötnöm a zsepimre, hogy csináljak képeket is...