Angyalföldi éjszaka

Éva az erkélyen állt, és a szomszéd ház lemállott vakolatának rajzolatát bámulta. Órák óta tanult már, zsongott a feje. Igazából rágyújtott volna, de megígérte Annának, hogy leszokik. Csak hallgatta az autók monoton, szürke zaját.
Nővére olyan csendesen lépett mellé, akár egy macska.
- Ezt most végigcsinálom, Anna - ígérte oda sem pillantva. - Becsszó.
- Tudom - mosolygott a másik.
- Ez nem olyan, mint a jog volt. Az... nem ment.
- Tudom.
- Nincs is annyi UV-m.
- Nekem nem kell bizonygatnod, Vica - simogatta meg a lány festett szőke haját a nővér. - Végig fogod csinálni, és szuper lesz.
Éva nem válaszolt, csak bámulta tovább a tűzfalat, a lekopott orrú erkélytartó szobrokat.
- Nem hiszel nekem.
- Az egyáltalán nem fontos, hogy én mit hiszek.
- De nekem fontos!
Anna tiszta, őszinte arccal nézett vissza rá. Tekintetében a mindig ott bujkáló, mindenttudó derű.
- Hiszek benned.
- De akkor is ezt mondtad, amikor jogra jártam!
- Mert akkor is hittem benned.
- De hát hogy hiheted el nekem, ha most azt mondom, a töri szak a mindenem, mikor régen meg azt mondtam, a jog az életem, és ügyvéd akarok lenni?!
- A nővéred vagyok - vont vállat Anna. - A lelkiismereteddel neked kell elszámolnod. Én tiszteletben tartom a döntéseidet.
- És mi van, ha rosszul döntöttem? - ütött rá az erkély korlátjára Éva. Legszívesebben belerúgott volna, de mindig félt egy kicsit attól, hogy egyszer leesik a régi kovácsolt vas.
- Jól döntöttél.
- De hát honnan a fenéből tudhatod te?! - kiáltotta a lány az angyalföldi éjszakába.
- Már mondtam - mosolygott Anna megint. - Hiszek benned.