Ysabel

Ezt a könyvet valószínűleg sosem olvastam volna el. Amíg a könyvformátumú magyar verziót olvastam, be kellett kötnöm, hogy ne látsszon a borító, mert a bmv-n (busz, metró, villamos) nem akartam, hogy lányregény-olvasónak könyveljenek el. Viszont két független forrásból is kaptam rá ajánlást, bár tény, hogy egyazon napon, úgyhogy egy kicsit azért gyanús.
Mindenesetre nekiveselkedtem. Mégiscsak World Fantasy-díjas...
Szerintem a regény nagyon lassan indul - de lehet, hogy csak túl sokszor és sokat olvastam már arról, hogy mezei emberek szembesülnek azzal, hogy vannak olyan dolgok a világban, amelyek kívül esnek az ő megszokott és megismert életükön. És önmagában a környezet, a Provance-i táj és hangulat leírása nem elég, hogy továbbvigyen. A 15 éves főszereplő ábrázolása egész hiteles (már amennyire meg tudom állapítani, hiszen nem voltam 15 éves fiú), a karakterek felvázolása rendben van. A poénokat néha erőltetettnek éreztem. De ami a legjobban zavart, és mostanában nem egy könyvben tapasztalom jelenségként, az a túlzó technika-bemutatás. Mit értek ez alatt? Úgy pattognak és csattognak az iPhone-ok, mp3 lejátszók, csengőhangok, miegymás, mintha a szerző be akarná mutatni nekünk, hogy lám, ilyen is van a világban. Egyrészt tudjuk. Másrészt felesleges, kicsit nem is odavaló. Mármint nyilván odavaló a világba, amelyben a szereplők élnek, hiszen napjainkról van szó, inkább úgy értem, hogy nem odavaló ennyire hangsúlyozni egy könyvben. A történet enélkül is megállná a helyét, így funkciótlanná válik, pontosabban tényleg úgy hat, mintha a szerző meg akarná mutatni, hogy ő halad ám a korral, meg tudja mutatni, mi a mostani trend.
A misztikummal viszonylag hamar találkozunk, de az azt követő százötven oldalon a szereplők csak sodródnak az eseményekkel. Akkor kezd izgalmassá válni a dolog, amikor megérkezik a főszereplő nagynénje, akiről kiderül, hogy a misztikummal már barátságot kötött személy, és végre nem azon szenvednek, hogy egyáltalán van ilyen, hanem elkezd történni a valódi cselekmény (=Ysabel keresése).
Aztán megint bosszankodik az olvasó, mert minden nagyon előrelátható és kitalálható, természetesen megérkezik az édesanya, természetesen ő jön rá a majdnem jó megoldásra, amelyből a főszereplő rájöhet a megoldásra, természetesen oda kell menniük, ahová a legnehezebb (és jól az olvasóba van sulykolva, hogy az aztán a nagyon durva hely), és természetesen nem a két vetélkedő fél ér oda előbb, hanem főhősünk. Hogy is lehetne másképp.
A végén meg a vetélkedő felek egyszerű lemondása és öngyilkossága (!), a vérvonal-szál lebegtetése, és Melanie visszaalakulása már nagyon bántott. Persze ez is megjósolható volt, hogy így lesz, de számítottam volna valami érdekesebbre, valami csavarosabb megoldásra.

Ennek ellenére a könyv nem rossz. Szórakoztató egyszer olvashatónak még ajánlom is, méghozzá a könnyedség és a karakterek szerethetősége miatt. Tulajdonképpen most, hogy így megírtam a véleményem, azt kell mondanom, a magyar borító igenis illik hozzá.
Pontszám itt.